Pszicho-mese

A költő, a halál, meg a tudósok

Egyszer volt, hol nem volt, de nem ám hetedhét országon, meg az Óperenciás tengeren is túl, hanem éppen hogy itt minálunk, éppen ebben a városban volt egyszer egy szegény költő. A szegénynek mondás hősünk életében mindenre illik, csak az érzéseire és a versírói tehetségére nem. Mert például érzelmeknek, fájdalmasaknak és boldogoknak, éppen hogy bőviben volt a mi poétánk már pici gyerekkorától fogva. Versírói nagy talentumáról pedig költeményei tanúskodnak. Róla szóló mondandóm megértéséhez fontos dolog, hogy ki milyen ismérvek alapján ítél szegénynek vagy gazdagnak egy embert, de hát ebbe nem szólhatok bele ugyebár.

   Na elég az hozzá, hogy olyan nagy pénzszűkébe született ez a gyermek, hogy azt látván a jószívű emberek inkább mostohaszülőkhöz vitték, mintsem hogy hagyják az anyja mellett száraz kenyéren koplalni. Hát aztán a jó isten tudja hogy történt, hogy nem, de azon a mostoha vidéken valahogy úgy mondták, hogy nem ismerik azt a nevet, amit annak a gyermeknek az édesanyja adott. Következésképp a maguk módján elkeresztelték Pistának. No azért végül is több szempontból jobbra fordult sora az immáron mostohává vált gyermeknek. Volt már ruha, ennivaló, meg fedél is a feje fölött. Csak valahol belül, az esze hátuljában érezte néha-néha, hogy mintha nem is ő lenne az, aki egyébként ő maga, hiszen ő nem Pista.

Én jobbszeretném inkább titokban tartani, hogy voltaképpen kiről is van itt szó, ezért nem árulom el történetünk főszereplőjének az igazi nevét. Aki meg úgyis tudja, hadd tudja. Megtartom hát ezt a csúfondáros Pista elnevezést már csak azért is, mert poétánkkal egész életében, meg aztán utána is úgy bántak, mintha ő valaki más lenne. Én pedig éppen ezt a méltatlan bánásmódot akarom itt megmutatni. Az történt ugyanis, hogy e hányattatott sorsú embert már kisgyerekkorától fogva élősködők kezdték ki. És ez így ment vele halála napjáig, sőt még azon túl is, a síron túl is. Még ma is egyre újabb és újabb élősdik pályáznak rá, még a halálán is marakodnak, húzzák, cincálják, hátha jut még valami kis cubák. És jut is, mert a költő rengeteg nagy kincset hagyott maga után.

Már a mostohaapa is, ha egyáltalán ildomos apának nevezni azt a könyörtelen embert, disznókat őriztetett a hatéves gyerekkel. Amikor meg a gyönge fiúcska nem volt képes a hatalmas állatokat megfelelőképpen terelgetni, kocsisostorral csapkodta meg. Kapott bizony Pista ostorsuhintást mindenért. Ha kiabált azért, ha hallgatott azért, ha evett azért, ha nem evett, akkor meg azért.

Aztán évek múlva anyja ismét magához vette fiát, gondozta, iskolába járatta, amennyire a takarításért, mosásért kapott pénzecskéből futotta. Igaz, ami igaz, bár Pista becsületes, jóravaló ember volt, mégis a szegénység oda kényszerítette, hogy a téli nagy hideg napokban tűzrevalót csenjen innen-onnan.

Már iskoláskorában felfigyeltek a verseire tisztelettel és irigységgel egyaránt, attól függően, hogy kit, hogy érintettek meg. No persze hogyan másképp? Mindenesetre néhány vaskalapos úr büntetéssel is megfenyegette, mondván, hogy sorai közt istenkáromlás búvik meg. De hát mit számít a sorok közti istenkáromlás akkor, ha az egész világ isten gyalázatára megy? Márpedig költőnk korában – mondanám, hogy fiatalkorában, de minthogy csak a fiatalkor adatott meg néki, ez értelmetlen volna – olyan káosz uralkodott el az országokban, hogy senki sem tudhatta mi a jó meg a rossz, vagy a szép és a csúnya.

Szóval azokban a zűrzavaros időkben, ahogy ez ilyenkor egyébként is lenni szokott, illetve annál még sokkal jobban, elszaporodtak a piócák. Mármint hogy olyasféle gyüttment népek, akik a sötétséget, nyomorúságot, félelmet kihasználva telebeszélik a fejeket, megváltást ígérnek, de suttyomban elveszik még azt a keveset is, ami van. No a mi szegény Pistánktól nemigen volt mit elvenni. Hacsak nem a verseit a tollából, az érzéseit a lelkéből, az életét a világból és aztán a halálát a történelemből. Minthogy egyebe nem is volt neki soha. Talán mondanom se kell, mindennel megpróbálkoztak sokan is.

Az akkor élő emberek még nem tudhatták, hogy micsoda sötét idők előtt állnak, hittek az ígérgetőknek, agitátoroknak, és lépre mentek. Pista is hitt nekik, írt is néhány forradalmas költeményt a tőle telhető írói tehetséggel. Ezeket a verseket az agitátorok nagy kiabálva zászlójukra tűzték, azóta is ott lobogtatják. Rögtön azt mondták róla, hogy ez a költő a mi költőnk mert szegény is, meg lelkes is. Azt már csak én teszem hozzá, hogy ők maguk viszont se szegények, se lelkesek nem voltak soha. Lelketlenek viszont annál inkább, hát akkor meg Pista hogyan tartozott volna közéjük? No persze amikor Pista másfajta verset is írt, rögtön megtagadták, kitagadták maguk közül. De hát ez természetes, az élősdi ember csak addig pajtás, amíg kiszolgálják, ha meg nem, mindjárt ellenséget kiabál.

A rengeteg nélkülözés, igazságtalanság, gyötrődés előbb-utóbb kikezdte Pista lelkét. Amúgy sem volt egy acélos jellem. Már gyerekkorában is próbálkozott lúgkövet inni, de szerencsére elvétette, aztán hálálkodott a sorsnak ő is, hogy így esett. Harmincéves kora táján azonban segítségért folyamodott lelki fájdalmakat értő tudósokhoz. Na ekkor kezdődtek csak az igazi nagy bajok vele, mert a tudósok, már ha megilleti őket egyáltalán ez a titulus, ahelyett, hogy segítettek volna rajta, amolyan laboratóriumi állatfélének használták.

Azokban a kesze-kusza időkben mindenfelé szaporodtak a varázslatos, bűbájos bölcsességek, gyógyítások. A megriadt emberek belekapaszkodtak minden üdvöt, menedéket ígérő ördöngösségbe, ha nem is tudták, hogy honnan való, miféle dolog az, akkor is. Így esett meg szegény költőnkkel is. Tulajdonképpen csak gyomorfájását akarta kezeltetni valahogy, és mit tesz isten, egy varázslónál kötött ki. Azt a titokzatos mesterkedést persze nem holmi kuruzslásnak, hanem igazi tudománynak mondták akkor is és ma is, minthogy még manapság is jó néhányan kerülnek bűvkörébe. A pszichológiai analízis, mert hát ily tekintélyes névvel bír ama gyógymód, nem kevesebb, mint két évig tartott Pistának, mégpedig heti két-három kúrát számolva.

Ennek a hosszú időnek dacára a gyógyulás elmaradt, ám költőnk többé már nem tudott szabadulni a bűbáj varázsa alól. Történt ugyanis, hogy egy másik gyógyítót keresett, és valami véletlen folytán, de persze az ő szerencsétlenségére, ezt az ördöngösséget azután egy igen szemrevaló asszonyember művelte vele. Nem mellékes dolog ez, mert Pista, lévén heves érzelmű, és könnyen szerelembe eső férfiú, rögtön belehabarodott. De úgy, hogy attól kezdve minden lelki fájdalma csak ez az egy nő lett, akinek pedig éppen az lett volna a dolga, hogy enyhülést hozzon.

Ebben az írásban ne szerepeljenek igazi nevek, úgyhogy eme nőszemélyt az Ördöngös Nő névvel fogom említeni ezután.

Na elég az hozzá, hogy költőnk rengeteg nagy érzése úgy verődött vissza erről az Ördöngös Nőről, mint napsugár a befagyott tó jegéről. A balsorsú poéta szenvedése így aztán nem hogy csillapodott volna, hanem úgy kínozta már – tudniillik a pszichológiai analízis, vagy mi a fészkes fene, ismét vagy két évig eltartott –, hogy valósággal belebolondult. De hát miféle gyógyító ember az olyan, aki a lelki mélységeket látja, legalábbis ezt mondja magáról, ami meg a szeme előtt van, azt sehogyan sem veszi észre? Egy fenét nem vette észre! Hát ugyan mi az, ami egy nőnek az első szempillantásból feltűnik, ha az nem, hogy ki szerelmes belé és ki nem? Látta ő a szerelmet nagyon is jól, meg a szenvedést is, és hagyta, meg bizonyosan örömét is lelete benne, mert hőt ő ugyebár csak nem szenvedett tőle.

A fondorlatos kúra abból állt, hogy a varázsló, tudniillik az a nő se tudós, se orvos nem volt, Pista háta mögött hallgatózva, amannak az össze-vissza beszédéből igyekezett megfejteni, hogy mi lappang a beszéde mögött a fejében. Igazi Ördöngös Nő volt az, én mondom. Meg is történt, ami előre sejthető volt, poétánknak kezdett összegubancolódni az esze járása.

Az össze-vissza beszédét, ahogy a szavak szinte csak úgy maguktól potyogtak ki a száján, az Ördöngös Nő bíztatására le is írta egyszer. Nosza, több se kellet a pipogya leskelődőknek! Ahogy szegény Pista a másvilágra költözött rávetették magukat erre a füzetre, mint a kóbor ebek a szemétdombon talált kolbászos papírra. Még külföldi nyelvekre is lefordították, úgy elemezték, boncolgatták a különféle ördöngösök és tudálékosok. Úgy mondták, hogy a költő lelke lakozik a betűkben, csak érteni kell a titkos nyelvet. Na értelem meg aztán bővivel van az emberi világban, a sok fej csak úgy ontja a sok észt. A tudósok újabban már arról is mindent tudnak, ami nincs is.

Így aztán szegény költőnk kesze-kusza beszédét, meg a verseit gyúrva, dagasztva, keverve, kutyulva ezerszámra születtek a tanulmányok, cikkek, könyvek. Mondanom se kell, mindenki okosabbnál okosabb akart lenni, mindenki a legjobban vélte tudni, hogy miféle ember is volt az a Pista. És ez így megy ma is, már éppen hetven esztendeje, hogy a másvilágra távozott poéta hagyatékán ott rezsegnek a torkos kukacok.

Na elég az hozzá, hogy Pista az Ördöngös Nő gyógyterápiája után már olyannyira rosszul lett, hogy egy afféle lelki ispotályba volt kénytelen bevonulni. Mindhiába persze, a megnyugvás itt sem adatott meg néki. Annál inkább megadatott viszont az elmeháborodott titulus, amit az itteni orvosa olvasott a fejére. Ezt a tébolyultság diagnózist az akkori lélekgyógyász tudomány és az ördöngös tanok összezagyválásával sikerült kikanyarítani. Hát attól kezdve e szégyenbélyeget úgy ráragasztották a költő emlékére, hogy még ma is mindenhol csak úgy emlegetik, hogy a megőrült poéta.

De bizony én azt mondom, hogy nem neki szégyellni való dolog az, hanem éppen hogy azoknak a tudálékosoknak, akik se Pistát nem ismerték, se az emberi lelket, aztán csak beszéltek, meg írtak össze vissza, nem törődve se emberrel, se lélekkel. Hát ha őrült az, aki olyan verseket ír, mint Pista annakidején, akkor meg miféle emberek vagyunk mi? Az volna az igazi ember, akinek se szíve, se esze, se talentuma? Ugyan honnan veszi a bátorságot az a tudományt mímelő bűbájos, hogy tébolyultnak nevezze azt, akit ő maga föl se ér ésszel?

No de ezzel még nincs vége a gyötrelmeknek. Ahogy szerencsétlen poétánk kilábalt az Ördöngös Nő iránti szerelmességből mindjárt beleesett egy másikba. De ilyen csudát még a világ nem látott! Hát emez meg tintafoltos papírokat dugott az orra alá, bíztatván, hogy mondjon róla, ami eszébe jut, és ő meg majd, mint valami javasasszony, kitalálja, hogy mi lakozik a lelkében. Hej te Mindenható a magasságosban, szabadíts meg minket a gonosztól, de a pszichológiától is! Végül aztán alighanem a jó isten is belátta, hogy itt valami hibát véthetett, magához szólította hát Pistát, aki a harmincharmadik kikeletet már odafönn érte meg.

Még úgy ahogy jó is lenne, ha itt az élete végével a históriájának is vége lehetne. De hát nem. Éppen hogy most kezdődött csak el igazán az úgynevezett tudományos lélekbúvárkodás. Se vége, se hossza a megboldogult költő lelki világát fürkésző, boncolgató tanulmányoknak. Nem is sorolom ezeket, szerzőik neve még véletlenül se említtessék. Csak azt a két utóbbi okvetetlenkedő pimasz fabulát mutatom be, melyikek hatására belefogtam ez írásba.

Egy híres-neves lélekgyógyász professzor úgy gondolta, hogy hatvan év elteltével itt az ideje végre megállapítani, de most már aztán igazi tudományos szigorúsággal, miféle lelki kórságban is szenvedett szegény Pista. Én ugyan nem tudom, hogy erre mi szükség van, de hát a tudomány, az tudomány. Na elég az hozzá, hogy az orvosdoktor aprólékos kutászkodásával bizonyítást nyert, hogy Pista mégsem volt elmebeteg. Eddig még rendben is lenne a dolog. Csakhogy a lényeg ezután következik. Mert hát egészséges az nem lehetett ugyebár, a professzor megállapította, hogy zavaros volt a személyisége. Tyű a teringettét!

Hogy a zavaros személyiség kórság mi a menydörgős fityfiritty, az nekem sehogyan sem akar a fejembe menni. Tudós persze nem vagyok, de embert azért már láttam néhányat. Szóval itt valami olyasmiről van szó, ahogy a doktor könyvéből kisilabizálom, hogy poétánk nem a szűnni nem akaró gyötrelmek hatására bolondult meg, mint bárki, akivel ilyesmi történik, hanem már gyerekkorától fogva zavaros lelkű beteg volt. Piha!

A tudományt bizony tanítani kell, hogy okosodjon a nép. Hát mit látok, egyszer csak a televízióban ott a professzor és beszél, beszél a költőről, akit ugye sose látott, de akiről mégis mindent tud. A tévében beszélni persze kiváltságos dolog, sokan törekednek is rá, hiszen aki bölcsességre tanítja a népet, az nagy jótevő és tiszteletet érdemel. De hogy eme doktor mi okból, célból szerepel ország-világ előtt, szétkürtölvén a Pistáról készített diagnózisát – ami tudvalévően titkos dolognak számit –, azt én nem tudhatom és nincs sok kedvem találgatni sem. Hanem ezzel még mindig nincs vége.

Hogy, hogy nem, de előkerül a filmben egy újabb ördöngös pszichológus nő. Hát hogy ezekben egy szemernyi szégyenérzet sincs, az már egyszer bizonyos. Ha szegény Pista élne, alighanem belehabarodna emebbe is, vesztére. E ki tudja már hányadik szellemlátó nőszemély poétánk lelki csapongásait magyarázza a filmben, buzgó karlendítésekkel nyomatékosítva. A fele sem tréfa ennek, én mondom!

De mintha már az én szemem is kezdene délibábosodni. Azt látom, hogy az ördöngös nőszemély fölemelkedik ültő helyéből, szárnyal a mennyezeten, dalol, táncol is röptében, mint egy szerelmes galambocska, a költő versét szavalja, aztán a pszichológia tudományából énekel, kiröppen az ablakon, odakinn Pista áll egy réten talpig fehérben, rajongó pillantással követi a szárnyaló pszichológust, amaz elsuhan fölötte, szárnyával meglegyinti, csókot lehel a homlokára, a poéta is felemelkedik, ott köröznek a felhők között… Ám ebben a pillanatban a professzor komoly tekintete tölti be a képet, amint éppen a zavaros személyiség ismérveit sorolja néhány deáknyelvi okos szóval vegyítve.

Végezetül pedig rátérek a másik,  tudomásom szerint eddigi utolsó bölcseletre, mely szegény Pistának immáron nem a lelki, hanem testi mivoltát igyekszik elrendezni. Ezzel most a költő hagyatékán marakodó lélekbúvárok, ördöngösök, orvosok, újságírók, irodalomtudósok sorába belépett egy rendőrdetektív is. Hozsánna néked Mennyei Atyánk, útjaid kifürkészhetetlenek!

Történt ugyanis, hogy a költő elhalásáról, amint az bekövetkezett nyomban azt kezdték beszélni, hogy önszántából tette ő maga, vagyis hogy akarattal feküdt a vonat alá. Persze az akkori hazugok semmiben sem különböztek a mostaniaktól. Csöppet sem érdekelte őket, hogy Pistával mi, hogyan is van vagy volt, csak az, hogy nekik maguknak éppen mi a legjobb. Így kerekedett ki az önkezűség históriája, de hát ugyanígy formálódott a rendőr meséje is. A magányos nyomozó nem tudni kinek a megbízásából és miféle céllal vágott bele a felderítő munkába. Én azt gyanítom, hogy saját magánügyében kutakodott, saját kedvtelésére, no meg respektusa nagyobbítására.

Közel hetven év elteltével tehát, a rendőrtudós nekilátott a költő halálának eseménye tisztázásához. Csak hát hetven éven átnyúlni azt ugyebár nem lehet, úgyhogy be kellett érnie a hagyaték iratok olvasgatásával. Márpedig ezen irományok alapján ő, így írja, csakis balesetet tud elképzelni. Na ebből a képzeletből terebélyesedett ki egy könyv, amiben a detektív olyan fontos adatokat is megállapított, mint például, hogy Pistát miként kólintotta fejbe és törte el a nyakcsigolyáját egy csavar, hogyan vágta le a fél karját a kerék, és hány méterig vonszolta a vonat. A rendőrnyomozónak persze helyén van az esze, meg a szíve is. Tudja ő, hogy a kihantolás és a maradék csontok vizsgálata lenne csak az igazi bizonyítás, de, mint írja, ez sértené a halott költő iránti kegyeletet.

Így volt, mese volt. Aki nem hiszi, járjon utána. Mondanám, ahogy szokás, hogy vége is volt, de alighanem a tudálékoskodásnak soha nincs vége.

Azám! És akkor most magamat hová tegyem? Tegyen engem a Tisztelt Olvasó oda, ahová akar. De azért hadd jegyezzem meg, hogy aki elhaltakon élősködik, az kukac, aki meg kukacokon, az madár. Mondjuk énekes madár, per exemplum varjú.

Botond Gyula
2007-09-30