V. I. Lenin posztumusz rácsatlakozása a Magyar posztmodernre
Az írás a Tíz év – „A posztmodern Amerikában” és itthon (1991-2001) c. összejövetel anyagához készült. A rendezvény Vay Tamás (Pethő Bertalan) A posztmodern Amerikában c. 1991-ben megjelent könyve aktuális problémakörének jegyében szerveződött Budapesten a Műcsarnokban 2001 jan. 19-én, Az Irodalom Visszavág folyóirat és a Platon Könyvkiadó rendezésében.
Megjelent: Az Irodalom Visszavág folyóirat 9. sz. 2001 ősz. Hat Vita, Platon Könyvkiadó Bp. 2005.
Botond Gyula:
Vlagyimir Iljics Lenin posztumusz rácsatlakozása a magyar posztmodernre
Lenin életművéből, ami itt most fontos és aktuális, hogy ’19-ben egyik, Gorkijhoz írott levelében az értelmiségiek agyát is megemlíti, idézem: „Az nem is agy, hanem egy darab szar.” Aztán ez az attitűd jellemezte a kommunisták viszonyát az értelmiségiekhez szerte a világban.
Ma, Magyarországon a kommunizmus csak „poszt” verzióban létezik, de így is aktív, tevékeny, mint új társadalmi forma fiatalos lendülettel bír. Bizonyos területeken, posztkommunista „tájakon” azonban, és ide tartozik az egészségügy is, érintetlenül maradt az eredeti változat, a lenini elv és gyakorlat maradéktalanul érvényesül. Ugyanakkor hasonlóképpen fiatalos, sőt virulens itt minálunk egy másik „poszt” formáció, a posztmodern. A mai magyar élet minden mozzanata eme két „poszt” erőterében formálódik. Vélhetően a posztmodern fog uralkodóvá válni előbb-utóbb, de ez még nem következett be.
Itt most saját szakmám szerinti részterülettel foglalkoznék, a pszichiátriával, amely azonban az utóbbi években, mindkét „poszt” hullámát meglovagolva, rohamos terjedésnek indult a társadalomban. A másik „poszt” oldaláról is meg kell említenem egy nevet. Pethő Bertalan Amerika könyvében méltán kiemelt szerepet kapott egy, a hatvanas években aktív amerikai pszichológus: Timothy Leary. Õ az úgynevezett pszichédélikus forradalmat indította volna útjára, vagyis hallucinogén kábítószerekkel feltuningolt tudat szerint szervezett társadalom létrehozásával kísérletezett. Úgy gondolta, hogyha az ember agyánál fogva pórázra fűzi önmagát, növekszik a szabadsága. Ám annak rendje-módja szerint a droghasználat bűncselekményekbe és halálesetekbe torkollott, Leary börtönbe került. Ám még így is annyira népszerű volt, hogy Kalifornia állam szenátori posztjára pályázhatott volna eséllyel. A börtön miatt azonban erre nem volt módja, Ronald Reagan lett a kormányzó.
Ami Learynek nem sikerült, azt 25 évvel később a pszichotróp gyógyszereket gyártó vállalatok, persze civilizált változatban, de elérték. Agyánál fogva ragadják meg az embert. ’90-ben az idősebbik George Bush aláírta az „agy évtizede” programot, ami a pszichiátriai kezeltek és a pszichiátriai gyógyszerek mennyiségének soha nem látott növekedését és elterjedését hozta magával. Szemben a Leary által preferált fellelkesítő, elragadtató szerekkel, ezek a termékek lelketlenítenek, mintegy simára borotválják a pszichét. Létrejött a pszichobiznisz fogalma, ami a direkt lelki zavarok és a testi bajnak álcáz/ód/ott, de mégis lelki, úgynevezett pszichoszomatikus betegségek gyógyít/gat/ására szerveződött és elüzletiesedett praktikákat jelöli, vagyis az összes psziché kezelési módot. Ide tartoznak a természetgyógyászati eljárások, new age terápiák, gyógyító szekták karizmával, vagy anélkül, valamint az egészségfokozó kommunikációs és asszertív tréningek és hát természetesen a hivatalos pszichomedicina a tudományos pszichoterápiákkal és végül a pszichobiznisz verhetetlen világbajnokaival a pszichiátriai gyógyszerekkel. Ez utóbbi „pszichogyógymonetáris” eljárás még a kemény piac világában is csúcsokat dönget, az információs ipar és a fegyverkereskedelem piaci rangjára pályázik eséllyel. Amit az okkult tanok éternek neveznek, az a posztmodernben a civilizátum. Minden ami van, benne foglaltatik. A legújabb időkben azonban már az ember belsejét is belakja. Nem csak a perifériás receptorokon, a szemen, fülön, orron át hatol be a civilizátum az emberbe a tudat közbejöttével, vagy a tudattalanba közvetlenül, hanem a pszichotróp gyógyszerek által a test belső fizikai, kémiai közvetítőin át, a nyál, a belek, a vér útján is. Nem csak mint információ, hanem mint fizikai anyag jut el a lélek szervéig, az agyba. Befészkeli magát az agysejtek közé, civilizálja a gondolatokat, érzelmeket, kapcsolatokat, kommunikációt, mindent, ami lelki (volt). Beolvad az idegsejtek plazmájába, átlelkesíti az embert, kellemesen illeszkedő magatartásról gondoskodik, mellyel a külső, ugyanezen civilizátummal betöltött világba könnyedén, szorongás és depresszió, egyébként jogos érzete nélkül tagolódhat be az ember, panasz és tünetmentesen. Bár a tünetmentesség a civilizátumba jól illeszthetőséggel azonos, ezt egyéb vonatkoztatási rendszer híján nem fedezi föl az egyén.
Ilyenformán a gyógyszerhasználó agysejtnyúlványai által is felfűződik a posztmodern kor láthatatlan testére, ahonnan leválni már nem tud, mert a gyógyszereket életfogytiglan kell szedni. Így jön létre a posztmodern társadalom konvencióiba illeszkedő drogfüggőség, ami eltér a hagyományos, durva és tiltott drogoktól való függéstől, hiszen nem veszi el az életet rövid távon, csak a lélek maradékából csippent ki egy szeletet. Azt a részt, ami az önálló életvitelhez szükségeltetett volna, tehát amúgy is zavaró tényezőt jelentene manapság. A már posztmodern szerint működő, vagy arra épp lázasan csatlakozni igyekvő kormányok megteszik, hogy az egyik drog használatát tiltják, ld. kábítószerpolitika, a másik drog használatát jutalmazzák, ld. alkoholpolitika, a harmadik drog használatát kötelezővé teszik, ld. pszichiátriai gyógyszerek használati útmutatói.
A nem hivatalos tudomány szerinti gyógyászati praktikák nem kapnak támogatást az államtól, csupán engedélyt a létezésre. Ezen „paraterápiák” támasztékot, üzemanyagot és nyereséget magánúton, a betegségek keltette félelemből és az ez irányú össznépi tudatlanságból szerzik meg. A hivatalos pszichiátria törzskönyvezett gyógymédiumai viszont központi apanázs híján működésképtelenek lennének, mert félelem ide, vagy oda, a kutya sem venné meg őket annyi pénzért amennyit a gyártók kérnek értük. Ezért aztán a multinacionális gyógyszergyártók nagy elánnal hajtanak a támogatás megszerzésére, de emellett a „paraterápiákhoz” hasonlóan a félelemre és a tudatlanságra is erőteljesen rájátszanak, nem csak kihasználólag, hanem gerjesztőleg is. A betegségesdi örök téma, örök félelem, örök üzlet. Azt beszélik, hogy a történelemnek vége szakadt, tehát remélhetjük a háborúknak is. Anyagilag biztosabbnak tűnik gyógyszergyárat működtetni, mint fegyvergyárat manapság, de nem békésebb. A gyógyszerüzleti harcmodort agresszivitás helyett asszertivitás jellemzi, más szóval diplomatikus dzsiu dzsicu. Ez, amennyivel emberibb, annyival sunyibb. Nem a pszichológiai ember lépett a gazdasági ember helyébe, ahogy Christopher Lasch mondta valamikor 1978-ban, ennél profánabb a helyzet: a pszichológia válik a legjobb üzletté. Itt kapcsolódok be én, a magyar orvos, ez esetben pszichiáter, az üzleti folyamatba a gyógyítás ürügyén. A kapcsolatom orvoslátogató fedőnéven másnaponta a rendelőben megjelenő gyógyszerpiaci kofa: egy orvosi diplomával rendelkező, fehéring-nyakkendőbe öltöztetett, embernek látszó tárgy, vagyis ügynök. A kommunikációs asszertív tréning, mint az ekevas lóg ki a szájából és tudományos cikknek álcázott szórólapokat, valamint ajándékokat oszt az orvosnak, mint pl. reklámszlogennel föliratozott műanyag golyóstoll, világító kulcstartó, illatosított cipőkanál és hasonlók, melyekkel kifejezi irántunk, gyakorló magyar orvosok iránt érzett tiszteletét. Eddig még nem volna különösebb gondom velük, csak a rábeszélgetésünk során fel- fel szakadni kívánó röhögésemet kell elfojtanom az illendőség kedvéért. De van más dolog is.
A gyógyszerügynök a civilizátummal betöltött mennyből pottyant alá, mint posztmodern angyal, hozva magával T. Leary deformált pszichédélikus üzenetének posztmodern szerint reformált, pszichéfinanciális változatát: minél többen szedjenek pszichiátriai gyógyszert, minél többet és minél tovább. Ez a posztmodern angyali üdvözlet idelenn, én általam, a mai magyar orvos által találkozik V. I. Lenin máig érvényes irányadó üzenetével, miszerint az agyam szar, és amely kommunista értelmiségi program, azóta is töretlenül halad a beteljesülése felé a mai magyar egészségügy rozzant hardware-én. Ez a program olyan erős, hogy tíz év rendszerváltozás meg sem kottyant neki. A lenini üzenetet írottas formában havonta megkapom, ez a fizetési szelvényem. Eszerint a B6 listára tartozom, vagyis bruttó hatvanat kapok. A fizetésem átváteli aktusával pedig magam is bizonyítom, hogy Leninnek igaza volt, van és lesz: az agyam szar. Persze emellett legálisan lophatok, ha van hozzá kedvem és lehetőségem. Ekképpen kapcsolódik rajtam keresztül V. I. Lenin a magyar posztmodernre, posztumusz erősítőleg azt balos irányba. A balosság ez esetben nem, mint politikai vonal értendő, hanem mint balszerencse, balfácán, balsors stb. értelemben. A posztmodern ügynöki attitűd és az őskommunista eszme egymás malmára hajtják az agyvizet, mely egyfelől szerotonin, másfelől szar. Lenin és Leary eszméi a posztmodern ellenében fogantak, de megbuktak és a maradékot a posztmodern behabzsolta, saját szellemtestét a civilizátumot hizlalva általa. Ez zajlik ma nálunk is és ennek a zajlásnak az egyik átkapcsoló állomásán helyezkedek el én, a magyar állami pszichiáter. A gyógyszerügynök pedig könnyűszerrel csatlakozik rám, a bolsevik program szerint üzemelő médiumra, és működtet engem a pszichéfinanciális érdekek szerint, akár egy drogdealert. Hiszen amit ő kínál, az pont az amit Lenin megtagadott: a honorárium. Az ügynök ugyanis fizet a receptért, amennyiben az ő gyárának gyógyszerét írom föl, esetenként átlag 1500 Ft-ot, az ő kezéből az én kezembe, legálisan, gyógyszerkutatásként dokumentálva az ügyet. Így válok én szaragyú kommunista orvosból, egy csapásra, posztmodern tudományos kutatóvá. Ilyen csapásra még a posztmodern is csak a posztkommunizmussal karöltve képes. A mai magyar medicinális őserdőben ilyen csapásokon botorkálnak a pszichiáterek, bár közülük néhányan már lebetonozták és bearanyozták maguknak eme posztmodernizált kommunista csapásokat.
Bár az erkölcsösség a hitelét vesztett nagy narratívumok közé tartozik, de azért hiteles átélés még van, és én bizony rosszul érzem magam ebben a helyzetben. A kizsákmányolás nyilvánvaló, de a kizsákmányoló megfoghatatlan. A kizsákmányolás megtétele a gyógyszerfogyasztás aktusa, de tetten érni csak a fogyasztót lehet, aki ezáltal az önkizsákmányolás gyanújába keveredik. Ugyanakkor tudvalévő, hogy a haszon java részében nem ő részesül. Nincs tehát ki ellen lázadni, már ha egyáltalán járna ilyesmi valakinek is a fejében. Talán ide vág, hogy a közelmúltban voltak tüntetések a globalizáció ellen. A tüntetők plakátjaikon globális lázadásra szólítottak föl, tehát ők is igent mondanának a globalizációra, amennyiben náluk lenne a szervezés lehetősége. Valamelyest erre illő hasonlat a kígyó mikor a saját farkába harap, de talán jobban példáz egy olyan kígyó, amelyik kétségbeesésében megpróbál legalább a saját farkába harapni, de nem tud, mert mindkét végén farka van. Lehet, hogy ez a fejetlen nagy farok volna a posztmodern ember?