Posztmodern

• Kommunizmus
• Hozzászólás a Posztmoderm Amerikában konferencián
• Hozzászólás a Kód és rettentés c. konferencián
• Recenziók Pethő Bertalan 1990-2002 között megjelent könyveiről
• V. I. Lenin posztumusz rácsatlakozása a Magyar posztmodernre
• Halottkém
• Padlón
• Demokrácia
• Jó európai
• Válság és Lélek
• Posztmodern magyar széphistória
• Marxizmuskritika
• Megemlékezés Pethő Bertalanról

Posztmodern magyar széphistória

Mottó: A gusztustalanságok az élet részei. Minél gusztustalanabbak, annál inkább azonosak önmagukkal, vagyis igazak. Ez az ügy nagyon igaz.

Alábbi üggyel kapcsolatban számos köszönő, gratuláló levelet kaptam számomra ismeretlen emberektől, köztük egyetemi tanároktól is, továbbá kollégáim, szintén ismeretlenek is egyetértésüket, szimpátiájukat fejezték ki irányomban, és megdöbbenésüket a Magyar Pszichiátriai Társaság reakcióját illetően. Mindezen események megerősítettek abban a szándékomban, hogy az alábbi anyagot, vagyis az ügy érdemi szöveges részét nyilvánosan elérhetővé tegyem.
Mások viszont, köztük szintén ismerősök és ismeretlenek, ellenségesen fogadták az alábbi elemzésemet. Nem kritikusan, hanem ellenségesen, vádolva és minősítve, de annak tartalmából semmit sem cáfolva, vitatva. Nincs ebben semmi meglepő, reakciójuk egyszerű önvédelem. Manapság, akinek nincs belső értékforrása, odakint nem fog találni hiteles fogódzót, a talpon maradás érdekében a legkönnyebben elérhető populáris politikai marketingbe kénytelen kapaszkodni. Azzal szemben pedig, aki mindezt kritikával illeti, nem tehet mást, mint bűnösnek nyilvánítja.

Tartalom

• A Gondola.hu weblapon megjelent első levél
• Bódog Gyula válasza
• Viszontválaszom
• Beszámoló a meghallgatásomról
• Kilépési nyilatkozat
• A Gondolán megjelent elemzésem az antiszemitázásról

A Gondolán megjelent első levél

Tisztelt Varga Domokos György!

Pár hete vettem Öntől a Törzsi trilógia könyvet, melyet azóta elolvastam, a Gondolás fejezetekkel együtt. Csak most, a könyv kapcsán vettem észre, hogy Ön egy tévés ember. A heti másfél órai tévénézésem során még egyszer sem találkoztam Önnel a képernyőn, és ezt most sajnálom. Bár az a műsor, amiben szerepelni szokott, ha jól látom a Napkelte, hallomásaim szerint – bocsánat – kétes értékű. De ez nem is érdekes, egyébként melyik tévéműsor nem az?

A könyve nagyon lekötötte az érdeklődésemet, de hát azért is vettem meg, mert érdekel a téma. Mindenekelőtt tehát nagyon tetszett a dolgozat, rendkívül fontosnak tartom, hogy megszületett, bizonyos vagyok benne, hogy az egész ország hálás lehet Önnek érte. Ezek alighanem naiv szavak, lehet, nemhogy az egész ország, de még akiknek feltétlen szüksége lenne rá, azok sem olvassák el. Persze az is lehet, hogy nincs igazam, hiszen három év alatt már fogyhatott belőle jelentős számban, bár a vásárlás nem jelent olvasást, az olvasás pedig nem jelent megszívlelést, változást meg még kevésbé, főleg ott nem, ahol kéne. A magyar politikai valóság azóta ezt a feltételezést támasztja alá sajnos. No de azért a szuggesztiók bemennek és hatnak még akkor is, ha valaki ellenkezik velük, tehát nagy szükség van efféle írások publikálására. Úgy látom a nagy terjesztőknél nem kapható, remélem ennek nem politikai oka van, hiszen az Ön előző könyveit elfogadták.

A könyv főtémáját, a zsidókérdést illetően nem tartom magam laikusnak. Foglalkozásom pszichiáter, pszichoterapeuta, az Ön könyve pedig, megítélésem szerint, elsősorban pszichoterápiás funkciójú. Három évet (1995-98) dolgoztam egy olyan kórházi részlegen, amit zsidók alapítottak és működtettek főként egy speciális lelki zavarban (erről még szólok) szenvedő, nem csak zsidó betegek számára. A főorvos tudomásom szerint a Magyar Cionista Szövetség vezetője volt akkoriban. Tőle rengeteget tanultam szakmát is, de inkább a zsidó mivoltot illetően. Ott kezdtem el foglalkozni ezzel a sajátságos jelenséggel szükségképpen, mert annak az osztálynak főtengelye a zsidó létállapot volt, másodsorban a pszichiátria. Azért kerülhettem oda nem zsidó, és még csak nem is pszichoanalitikus létem ellenére, mert meglehetősen nagy empátiával (toleranciával, szeretettel) vagyok képes viszonyulni a zsidókhoz, és ezt ők megérzik.

Amikor azt a megjelölést használom, hogy „zsidók”, nem teszem hozzá, hogy: de nem kivétel nélkül minden zsidó ember, mert ez szerintem olyan evidencia, amit fölösleges emlegetni. Viszont, ha közös név van, akkor közös tulajdonságok is vannak, vagy eredendőek, vagy választottak. Tehát a sommás megjelölésnek, következésképp a minősítésnek is van helye. Ebben a levélben a „zsidó” megjelöléssel leginkább a Fónagy János által elkeresztelt „főállású zsidókat” (524.o.) illetem, de hozzágondolva, hogy potenciálisan mindegyikük az. 

Véleményem szerint az Ön könyve elsősorban terápiás funkcióval bír, feltételezem, hogy az írói szándék is ilyesmi lehetett. A kötet egész nyelvezetén kognitív terapeutai (elsősorban a tudatra, a gondolkodásra ható) attitűd érezhető, a harmadik könyvben pedig direkt módon is kimondatik, leginkább a „dinamikus filozófiáról” szóló fejezetben (és a 273. oldalon), itt még az empátia szó is szerepel. Amikor terápiát mondok, nem gondolok betegségre. A zsidó kérdés azonban nem politikai, nem gazdasági, nem vallási, nem származási ügy, hanem lelki. A felszínen persze minden egyéb. A lelki jelenségek pedig legjobban (sajnos) pszichopatológiai fogalmakkal írhatók le, melyek viszont betegséget sugallnak, de betegségről ez esetben szó sem lehet.

Hozzászólásomat inkább afféle adaléknak szánom a témához, nem pedig az Ön könyve kritikájának, de mégis néhány ponton vitatkoznék Önnel, ám ezt mindig a tanulmánya iránti legnagyobb elismerésem és tiszteletem mellett teszem. A fő szempont tehát, amiből én kiindulok, megtalálni azt a helyet, forrást, gócot, ahonnan erednek azok a verbális vagy tettleges viselkedési formák (akciók), melyekre az Ön könyvében is számtalan példa található, és amelyek a törzsi háborút képviselik. Majd pedig megtalálni az ennek megfelelő viszonyulási vagy kommunikációs formát (reakciók).

Az az igazság, hogy ezekre a kérdésekre a válasz már több éve ismert (bár nem közismert) és részleteiben kidolgozott, illetve további finomítása zajlik. Ezt a munkát érdemben Sigmund Freud kezdte el a századfordulón, majd folytatták követői, a pszichoanalitikusok, lényegében mind igen intelligens és érzékeny zsidók, melynek következtében mára egy konkrét diagnosztikus kategória formájában a jelenség szerepel a pszichiátriai betegségek sorában. Legrészletesebb kidolgozója Otto F. Kernberg, méltán népszerű fő műve, melyet a világ számos nyelvére lefordítottak: Borderline szindróma és patológiás nárcizmus. Ebben a könyvben természetesen zsidókról egyetlen szó, de még utalás sem szerepel.

Nyilván most már nagyon nehéz elhitetnem Önnel, hogy ennek ellenére sem betegségről van szó. A pszichiátriában számos dologgal kell foglalkoznunk, aminek betegséghez köze sincs, de ez nem feltétlenül baj. A lelki jelenségek, amennyiben erőteljesek és problémát jelentenek, jobb híján a pszichiátria tárgykörébe sorolódnak, így aztán ránk olvassák, hogy egészségeseket kezelünk, meg hogy nem tudunk segíteni. Ez utóbbi nem igaz, mert tudunk segíteni, de embert, személyiséget kicserélni azt nem.

És itt el is érkeztünk a lényeghez. Pl. miért nyilatkozza Landeszmann rabbi azt, amit nyilatkozik? Azért, mert ő egy ilyen ember. Ez egy meglehetősen buta válasznak tűnik, de ha okosabbak igyekszünk lenni, akkor fokozatosan elveszítjük a lényeget. Tehát a Nádas P, Kertész I, Barangó, TGM stb. bikfangos, de érzelmileg nyilvánvalóan megalapozott kijelentései mögött tévedés politikát, történelmet, holokausztot, anyagi érdeket, vallást keresni, ezek a magyarázatok ugyanis intellektuális műtermékek. Ha belemegyünk a készségesen felkínált, okos és megértéssel kecsegtető csapdákba, végeláthatatlan értelmezési folyondár jön létre, melynek árnyékában a „mérgező patak”, mely a folyondárt táplálja, érintetlenül csörgedezik.

Hasonló viselkedési szokásokat mutató, és önmagukat közös névvel jelölő emberek esetén mondhatjuk azt, hogy az adott viselkedés az adott csoportot jellemzi. Azonban a Kernberg könyvben leírt, és a főállású zsidók körében tapasztalható személyiségszerkezet és működési mód nem a zsidók sajátja. Ez a lelki akcentus egy kívülálló számára elsősorban

• érthetetlen következtetések (logikátlan logika);
• fáradhatatlan intellektualizálás (okoskodás);
• közlési (publikációs) kényszer;
• alaptalan félelmek (rettegő paranoiditás);
• ellenségkeresés, gyanakvás, vádaskodások, indulatok;
• gyenge frusztrációs tolerancia (nehezen viseli tevékenységének kritikáját, azt személyes támadásnak érzi »gyenge énhatárai miatt termékeivel, pl. eszméivel azonosul«);
• eszmei- és identitásbizonytalanság;
• folytonos külső megerősítési igény (dependencia);
• közösséget megosztó (hasító) munkamód;
• tolakodó magatartás (kivételezettség, hatalmi, megalomán paranoiditás);
• gyenge empátiás készség (kellemetlen ember);
• kielégíthetetlen empátiás igény (feneketlen kút);

formájában mutatkozik meg. A súlyos tünetek pedig, melyek már pszichiáterért kiáltanak: érzelmi szélsőségek (dührohamok), öngyilkossági hajlam, droghasználat, antiszociális (bűnöző) jegyek, átmeneti elmebeteg (pszichotikus) állapotok. A teljes tüneti repertoár még ennél is szélesebb, de a speciális személyiségszerkezet (nem betegség!) fennállásához nincs szükség minden jellemzőre. A fent említett munkahelyem e létállapotból fakadó hosszabb, rövidebb, a beilleszkedést már lehetetlenné tévő zavarok kezelésére specializálódott (az osztály azóta megszűnt).

Mindez egy belső, lelki „permanens forradalmat” (Trockij: kommunizmus, Avineri: cionizmus) tart fenn, melynek állandó feszültségére enyhülést annak külsővé tétele (projekció) hoz átmenetileg. Manapság a legkelendőbb projekciós felület a holokauszt, ennek gyengülését jelzi, hogy az A-fegyver vaktában való használata is egyre gyakoribb. Szintén feszültségcsökkentő, menedék funkcióval bír az intellektus, intellektualizálás, mely megértés, értelmezés, megmagyarázás formájában csapongó, kifogyhatatlan gondolkodási, beszéd és publikációs aktivitást tart fenn. Az átlag fölötti zsidó IQ, mely kétségtelen, ezzel az ellenállhatatlan belső energiával turbóztatik föl, de ez sem a zsidók privilégiuma.

Az itt leírt személyiségforma a nem zsidók között is nagy számban előfordul, és a zsidók között sem mindenkire, illetve nagyon eltérő mértékben jellemző. Azonban tapasztalatom és irodalmi ismereteim, tehát meggyőződésem szerint ezen önmagát, hordozóját is zavaró, kellemetlen (de nem feltétlenül előnytelen) lelki struktúra nagyobb arányban jellemző zsidókra, mint bármilyen más csoportra. Az „objektív” megítélést bizonyosan nehezíti, torzítja az a szintén speciális jegy, hogy az efféle lelkületű emberek hajlamosak ugyan szoros közösséget (szektát) alkotni, de hogy ez származási alapon, egy valódi emberi rassz képében történjen meg, az csak a zsidók esetében áll fenn, akik zsidó mivoltukat, mint választott címkét kiválóan használják lelki késztetéseik technikai magvalósítására.

Egy személyiségstruktúra leírása, és egy ember jellemzőjeként való használata, amennyiben kellően tudományosan megalapozott, nem erkölcsi ítélet, nem pejoratív minősítés, hanem hivatalos, világszerte elfogadott gyakorlat. (Az Ön könyvében számos helyen szerepel a „jellem” kifejezés, a 418. oldalon pedig a „kórosan”, „beteges”, „rögeszme” szavak is előfordulnak.) Ugyanez egy csoport pl. család, baráti közösség, vallási szekta  jellemzőjeként való használata szintén elfogadott, ritkábban, de szokásos. Egy rassz efféle jellemzése manapság még kevésbé szokásos, csakhogy a rassz fogalom lényege éppen a származás, genetika és a következményes tulajdonságok alapján való megkülönböztetés. Ha a politikát, mint zavaró, de komolytalan tényezőt kikapcsoljuk, még mindig marad a tudományos megalapozottság kérdése, mint bizonytalansági faktor.

A lélek nem fizikai szubsztancia, de létét ma már senki komolyan kétségbe nem vonja. A lelki működések tehát empirikusan nem mérhetők, „mérésük” azonban elkerülhetetlen, ha rendszeresen, tudományosan akarunk vele (vagyis az emberrel) foglalkozni. Az én szakmám hivatalosan a szubjektivitásra, az empátiára alapozódik, mindenféle dilettáns biologizáló (esetenként marketing) propaganda ellenére. A lelki hogylét megmondására manapság pszichiátereknek és pszichológusoknak törvény adta joguk és hatalmuk van szerte a civilizált világban. Ez persze nem jelenti azt, hogy a pszicho-szakemberek kivétel nélkül rendelkeznek azzal a képességgel, ami az empátiás ítéletalkotáshoz szükséges, azt meg végképp nem jelenti, hogy a nem szakembereknek nincs efféle képessége. Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy a misztikába hajló szubjektív ítélet legitimitását a társadalmi lét szükségképpen teremtette (teremti) meg.

A méréshez, ítélkezéshez vonatkoztatási pont kell, ez esetben az emberi lélek, személyiség etalonja. Tudomásom szerint ilyesmi hivatalosan nem létezik. Nem hivatalosan viszont mindenütt jelen van, kb. ennyi: optimális személyiség az, aki jól érzi magát, és a környezetében lévők is jól érzik magukat az ő társaságában. (Ha ezt elkezdenénk intellektuálisan boncolgatni, eltűnne szemünk elől az egész.)

Az Ön könyvében számos helyen szerepel a „zsigeri”, „eredendő”, „ösztönös” jelző, egy külön fejezetet szentel a zsidó IQ-nak, melyben a személyiség (egyik faktorának) genetikai meghatározottságát vizsgálja Gábor Laufer segítségével. A Fónagy riportban pedig F. J. a „genetikai félelem” kifejezést használja (517.o.). Mindez azt jelzi, hogy a lelki működések testi (genetikai) meghatározottsága, mint magyarázati lehetőség (szükséglet), a legnagyobb óvatosság mellett sem kerülhető meg. Nos, az én lelki hogylétemet, működésemet semmivel sem kevésbé határozzák meg származási, genetika adottságaim, valamilyen rasszhoz tartozásom, mint pl. egy magát zsidónak valló emberét, és így van ezzel minden ma élő ember. Származási alapú meghatározottságunk és vizsgálhatóságunk szempontjából tehát teljesen egyformák vagyunk, és éppen ebbéli egyenlőségünk teszi lehetővé és jogossá az efféle munkát, a vizsgálat eredménye pedig megbeszélés tárgyát képezheti.

Az emberfajták testi jegyinek leírása és lerajzolása látványosan szerepel a lexikonokban, a lelki jegyek viszont nem, alighanem azért, mert vizsgálatuk nagyon nehéz, változékonyak, instabilak, tehát nem igazán jellemzőek. De hát akkor miről ismerik fel pl. a zsidók egymást? A nagy orr komolytalan ügy, kb. olyan jellegzetes, mint a svédeknél a szőke haj. Pár napig laktam Izraelben egy zsidó családnál. Tel-Aviv utcáján ismerőseim ismerőse, egy zsidó hölgy megállított minket, és tőlem azonnal azt kérdezte, hogy zsidó vagyok-e (akkoriban Izraelben minden harmadik idősebb ember magyarul beszélt). Rögtön elkezdett a szemével pásztázni, majdhogynem körbejárt. Később vendéglátóimnak célzást tettem a zsidó külső létezésére, mire tágra meredt szemmel kérdezték: „hát az látszik?”.

Tapasztalataim szerint a zsidók lelki jegyekről ismerik fel egymást (az ortodox kosztümöktől eltekinthetünk). A személyiség letapogatása nem megy azonnal, de ha kölcsönös és pozitív, azt nem kell explicitté tenni, a kapcsolat létrejön. A személyiség pedig elsősorban a kommunikációs stílusból (főleg nonverbális csatornák), az eszmei, értékrendbeli (mikropolitikai) hovatartozásból, magatartásjegyekből ítélhető meg. A zsidó lét lényege tehát ezekben a pszichés működésekben van, nem pedig, mondjuk családi ereklyékben.

Ön felveti az IQ fejezetben a kérdést, hogy honnan erednek a zsidók. A válasznak könyvtárnyi irodalma van, de én megpróbálkoznék egy sajáttal. A zsidók pontosan onnan erednek, ahonnan minden más ember is: az anyaméhből, a csecsemő és gyerekkorból, a családból, az otthonból. (Az ember léte nem a történelemmel kezdődik, hanem a fogantatással, az előzmények az újak számára mítoszok). Tehát, véleményem szerint zsidónak nem születik senki. A zsidó mivoltra valamikor, valahogy rá kell tudni és azt el kell fogadni. Ez a tudat (tudás) a származásról szól, de a származás nem hozza létre ezt a tudatot. Ez a tudat, mint virtuális képződmény (képzet, ha tetszik: mém) hordozza a zsidó létet évezredek óta, és nyelv, haza, nemzet híján is egységes, erős identitást tart fenn. A genetika, a rassz, a történelem, vallás stb. ennek a tudatnak (virtuális) építőelemei. Tudati tartalmak közvetítése kommunikáció, szuggesztivitás útján lehetséges (erről a pszichotechnikáról és következményeiről szól Média-mágia c. könyvem. A (szuggesztív) kommunikáció tehát a zsidók számára szó szerint létszükséglet.

Véleményem szerint tehát a zsidók minden szempontból ugyanolyan emberek, mint bárki más, kivéve a zsidó (ön)tudatot, ami azonban hiába virtuális képződmény, a valóságos realitást erőteljesen alakítja. A zsidó tudat rendkívüli módon terhelt, pl. kiválasztottság, történelem, üldöztetés stb, aki ezt fiatalon a nyakába kapja, bele is szédülhet (őrülhet). Ez a teher a személyiség problémáit (ha vannak) súlyosbíthatja, de egyben menedéket is jelenthet. Igen szemléletes példa Herzl Tivadar (kór)története, melyet részletesen elemez dr. Bódog Gyula pszichiáter főorvos, akinek a fent említett osztályán dolgoztam anno (a tanulmány a Múlt és Jövő folyóirat honlapján elérhető). Címe: „Herzl a zseni”, lényegében a cionizmus atyjának, akit Mózessel egyenrangúként említ, átmeneti pszichotikus állapotáról („kreatív betegség”) van benne szó, melynek terméke Izrael állam fundamentuma. (A szó szerinti valóság tehát, melyet egy nagytapasztalatú zsidó pszichiáter állapít meg: Izrael egy elmebeteg agyszülemény.)

Efféle kreatív betegség, mely a fent vázolt személyiségszerkezetnek nem ritka velejárója alaposan gyanítható Mózes, Marx, Freud, Wittgenstein, Oppenheimer esetében, és még több tucat hírességet sorolhatnék, ha utánanéznék. Nem is beszélve az ismeretlenekről (pl. az említett pszich. osztályon), bár az ő esetükben minden tünet stimmel, a jelentős kreativitás hiányzik, de a személyes megvilágosodás, és „gyógyulás” megtörténhet. Efféle pszichotikus, vagy ahhoz közeli állapotot, aki nem élt át („közönséges halandó”), nem képes átérezni, igazából megérteni sem. Összefüggéstelenségbe hajló gondolattolongás kíséri, és elemi erejű szorongás, mely radikális cselekvésre készteti az egyént. Herzl, Marx, Oppenheimer kreatív víziói megvalósításra kerültek, ki kell mondani: mindhárom esetben a gyakorlat az emberi élet semmibevételével járt (jár).

Ismert „kreatív betegség” még az ún. „sámánbetegség” egyfajta gyógyító, jövőbelátó transzállapot, valamint a kreatív magányos őrület pl. Van Gogh, de ezekből a lényeg (a méregfog), a csoportos paranoid mozzanat hiányzik. És ezzel el is érkeztünk a zsidó személyiségjegyek legfontosabbikához, a paranoiditáshoz.

Az Ön könyvében kicsit hiányolom e fogalom használatát. Véleményem szerint az idézett példák és a vizsgált attitűdök e fogalom nélkül rendszeresen nem magyarázhatók. A paranoiditás nem valami szitokszó, hanem az ember egyik természetes lelki működése, aki ilyesmire nem képes, alighanem hamar elpusztul. A paranoiditás egy körrel jellemezhető, melynek egy pontjáról elindulva a félelmet és menekülést találjuk, másik végén pedig a hatalmat és felsőbbrendűséget. A paranoid ember (nem beteg!) először tehát mindig menekül, de ha elég ügyes, ugyanabban a pillanatban már hatalmat is gyakorol. A paranoiditásnak van szükséges, kellemetlen és „kóros” fokozata. Ugyanakkor a paranoiditás önmagában még extrém formában sem betegség, pl. Sztalin, Hitler, Mao (a paranoid skizofrénia nem ide tartozik).

A Törzsi trilógiában folyamatosan ott lebeg a pszichológiai magyarázat igénye (kognitív disszonancia, amygdala stb.), de kielégítés nélkül. Megértem, hogy a dolgozat nem erről szól, de alighanem éppen azért ilyen hosszú, mert a lényeget úgy igyekszik megmutatni, hogy kerülgeti, megragadását az olvasóra bízza. Szerintem ez egy nagyon tiszteletreméltó írói attitűd, de alighanem az olvasók számát nem szaporítja. 

De mit gondolok én lényegnek? Egyfelől azt, hogy bár van zsidó emberfajta, de az nem több, mint pl. a mongolok, bantuk, eszkimók, ám a zsidó lét nem ez, hanem egy speciális (ön)tudati állapot, és mint ilyen, virtuális képződmény, melyet kommunikáció útján, hagyomány formájában (beszéd, írás) adnak át egymásnak a zsidók. Ez a tudat nem azonos a zsidó vallással, és nem jár együtt feltétlenül a származással sem. Ez lényegében tehát egy speciális szekta formának felel meg, és mint ilyen különösen kedvező kapcsolatot talál a fentebb leírt személyiségszerkezettel. E tudat tartalmi összetevői és a személyiségjegyek alkotják a zsidó létet, és hozzák létre azokat a termékeket, melyeket tisztelünk vagy megvetünk a zsidókban. Tudomásom szerint nincs más rassz, amely efféle tudati képződménnyel lenne felruházva, és nincs olyan más szekta, amelyik származást is magába foglal.

A nemzettudatok, pl. a magyar, országhatárhatárhoz, nyelvhez, kötöttek, tehát alapjaiban nem virtuálisak (nem „narratívumok”, csak másodlagosan), és nem szekta jellegűek, nem kedveznek a fenti személyiségstruktúrának. Ezért nem lehet a zsidók hazája Izrael (sem), mert homogén szellemi környezetben a szekta megszűnik, a személyiség késztetései pedig nem élhetők ki. Pl. Kertész I. szívesebben menekül körbe a világban, minthogy Izraelben letelepedjen. Zsidónak csak relatíve lehet lenni, valami nem zsidó csoporthoz, lehetőleg többséghez viszonyítva. És ezért van az is, hogy a zsidók érzékenyebbek a virtuális térbeli támadásokra, pl holokauszt(mítosz)tagadás, melyre azonnal ugranak, szemben pl. a holokauszt valóságos, fizikai eseményeivel, melyekben ellenállást alig tanúsítottak, sőt aktívan közreműködtek.

Zsidónak lenni tehát elsősorban nem származás kérdése, hanem szándéké. Ezért képesek zsidó származású emberek, ha akarnak nem zsidók lenni, és fordítva, megfelelő tudati ráhatással zsidóvá válhat elvileg bárki. Több esetben tapasztaltam zsidóként kijönni pszichoterápiából eredetileg nem zsidó embert (ez, mellesleg, szakmailag több mint etikátlan).

Ennek az állapotnak a racionális megértése tulajdonképpen lehetetlen, de igazán nagy lelki, szellemi terhet önmaguk számára jelent. A zsidók nagyon sokat foglalkoznak saját személyiségükkel, tudatukkal, identitásukkal, pontosabban ennek zavaraival, lényegében erről szól a pszichoanalízis (kb. 100 éve). Ám a „terápiás” eredmény, melytől azt várnánk, hogy a zsidó lét nem jelent problémát viselői számára, meglehetősen gyenge, pedig az érdemi önismeretnek igencsak itt volna az ideje (és lehetősége), így a holokauszt árnyékában, nem is beszélve az ismét éledő antiszemitizmusról.

Véleményem szerint az Ön könyve egy jóindulatú, nyugodt, empátiás segítség a zsidók önismereti munkájához. De hadd éljek egy képzeleti példával: egy 17 éves fiú épp ezekben a napokban válik zsidóvá, mert most éled a tudata. Ekkor elolvassa az Ön könyvét, gondolkodóba esik rajta, és megbeszéli az apjával, aki történetesen egy rabbi, mondjuk Landeszmann. Vajon ki fog győzni? Efféle lelki, identitásbeli háború minden zsidó életében legalább egyszer lezajlik, de rosszesetben permanensen fennáll.

Nem zsidók, ez esetben magyarok számára az Ön könyve, érzésem szerint, ha nem is nagymértékben, de némileg frusztráló. Számtalan helyen jelöli a háborúzó feleket két semleges fogalommal nacionalistáknak, és antinacionalistáknak. Csakhogy e két fogalom legfeljebb a képzelet senkiföldjén lehet azonos eszmei és gyakorlati értékű. Ez itt ugyanis Magyarország. Itt a nacionalizmus a magyar nép szeretetét, az antinacionalizmus pedig a magyar néppel való szembenállást, ellenségeskedést jelenti. (Ez minden más országban is így van, általában vett antinacionalizmus tehát nem is létezik.) Magyar földön a magyarokkal való szembenállást nem kell, nem is szabad eltűrnünk. A „terápiás” nyelvezet persze más, mint a hétköznapi. De vajon elvárható-e egy dolgozó, tehát fáradt átlagembertől, hogy a nap bármelyik percében kész legyen, az egyébként őt sértő kommunikációra (rosszabb esetben cselekedetre) higgadt, toleráns, terapeutai reakciót adni? Az én válaszom az, hogy nem, sőt véleményem szerint a helyes terápiás reakció sem ez, hanem hogy megfogalmazzuk az érzéseinket, adott esetben indulatainkat is, és védekezünk. Ez még a pszichoterápiában is így van, feltéve, hogy a terapeuta képes fölvállalni saját magát, de a mindennapi élet nem lehet pszichoterápia. Ha az lenne, akkor lennének felsőbbrendű és alsóbbrendű emberek. Egyenrangúak és -értékűek vagyunk azonban, tehát senkinek sincs joga terápiás attitűdöt (faji alapú toleranciát) követelni a másiktól.

A másik lényeges dolog pedig a zsidókkal kapcsolatban véleményem szerint az, hogy védeni kell magunkat velük szemben. Feltételezem, hogy ha Ön most írná ezt a könyvét, az utóbbi évek (véres) politikai eseményeinek tükrében, valamelyest másképp fogalmazna. Az, hogy a magyarok elleni háborút többségében a globalokratává vedlett posztkommunisták vívják, akik nagy többsége nem zsidó, igaz ugyan, de az ő „eszmeiségük” gyökértelen, múlandó, mint ahogy ők maguk is azok.

Végezetül még egyszer szeretném tiszteletemet kifejezni a Törzsi trilógia iránt. Nagyon fontos, hiánypótló, gondolatébresztő műnek tartom. Nem tudom, hogy rendeztek-e a kötet kapcsán konferenciát, megbeszélést. Ha nem, javasolnám, hogy legyen ilyen, esetleg az ott elhangzottakat is nyomtatásban meg lehetne jelentetni. 

2008-03-21

 

Dr. Bódog Gyulának a Gondola.hu weblapon megjelent válasza

Dr. Botond Gyulának

A Gondola, 2008. IV. 1.-én megjelent cikke kapcsán

Kedves Gyula!

Részben csodálkozva, részben érdeklődve olvastam közleményedet a zsidókérdésről, a zsidó létről, a zsidók (mint nép – nem tudtam soha hova tenni a rassz kifejezést) lelki természetrajzáról.

Szeretnék egy-két megjegyzést tenni megállapításaidhoz.

Tudod, én soha nem néztem, hogy ki zsidó, és ki nem. Ha felmerült valami olyan vélemény, nézet, összefüggés, amelyet nem tekintettem objektívnek, akkor szóltam. Ha ez sokszor megjelent, még az is elképzelhető, hogy a rendszerváltás után sok olyan nézet, viszonyulás került elő (a zsidósággal kapcsolatban), amely sok száz év alatt kitermelődve, és fenntartva magát, előítéletességet sugárzott.

Kétségtelen, hogy ez a 90-es években egyre jobban előjött. Talán nem is azt tartottam, és tartom figyelemre méltónak, hogy ilyenkor én megszólaltam, hanem azt, hogy nem ritkán a pszichoterápiás foglalkozásokon (gyakran a nagycsoporton) megjelenő ellenséges, rasszista nézetek ellen maguk a betegek léptek fel, adott esetben ők védték meg magukat (nagy megelégedésemre, sikerrel). Azt, hogy ezek a betegek megvédték magukat, és nem húzták be fülüket, farkukat, önmagában igen nagy teljesítménynek, dolognak tartottam, és tartom. Valószínűnek tartom, hogy ez azért is vált lehetségessé, mert azon voltam, hogy ez a kérdés nyíltan kezelhetővé váljék. Valószínűnek tartom, hogy ez szokatlan lehetett, talán bántó is néha – hiszen mindenki úgy gondolja, hogy amikor előadja nézeteit – ha azok előítéletesek is – akkor csak tényeket mond, amit mindig meg kell fontolni és tudomásul kell venni.

Tudod, én nem foglalkoztam azzal, hogy Te milyen nézeteket vallasz, mondjuk ebben a problémakörben. Egyébként emlékezetem szerint ezt Te soha nem is hoztad felszínre. Nem tudtam, nem foglalkoztam azzal, hogy Te szereted a zsidókat, vagy nem, emlékezetem szerint köztünk mindig csak szakmai beszélgetés volt, akár négyszemközt, akár a személyzeti megbeszéléseken.

Számomra nagyon érdekes, ahogy keresed a zsidó nép valami olyan működési magvát, amely jellemző rá (még akkor is, ha ezek a működési módok másoknál, más csoportoknál is megjelennek). Már csak azért is, mert akkor ez „külső szemmel történik”, talán objektívebb, mintha mondjuk, én próbálom ezt összeállítani. Másrészt talán kis mértékben, de arra is választ kapunk, hogy hogyan alakult ki az, az életút, amely lehetővé tette, hogy a zsidóság ilyen körülmények között kb. 3.500 éven át fenn tudott maradni (ebből két ezer éven át saját ország nélkül, mindig kisebbségben, meglehetősen gyakran súlyosan, akár vészesen terhelő kisebbségben). Hogyan alakult ki az, hogy ez a mindig kis létszámú nép (csoport) olyan teljesítményekre volt képes, amelyek igen gyakran világraszóló súlyúak. Mitől alakul ki a zsidóság körül az, a szinte konzekvens ellenségesség, amit a történelemben tapasztalunk.

Elgondolkodtatóak, amit elmondasz, a működési jellegzetességek, amelyeket felsorolsz. Meg kell mondanom, hogy az általad vázolt tényezőket én két csoportra osztanám. Az egyik a fáradhatatlan intellektualizálás (én nem okoskodásnak hívnám, hanem sajátos intellektuális probléma kitermelésnek), közlési kényszer (ami a zsidó történelmen végigvonul, de ha általánosítunk egy kissé, ide sorolnám a próféták tevékenységét is). De ide sorolnám azt a szinte folyamatos csoporton belüli harcot, nézeteltérés kiélezést, amely (persze nem okvetlenül csak a zsidó nép működésmódjára jellemző, mint annyiszor tapasztaljuk), de ez olyan belső kohót eredményez, amely minden valószínűség szerint egyik alkotórésze a nagy intellektuális teljesítményeknek. Ugyanakkor talán részben okozója annak is, hogy a zsidó nép soha nem volt igazán alkalmazkodó a vele érintkezésbe lépő hatalmakkal, soha nem képviselt ideálisnak közel sem mondható politikai érdekképviseletet, amelyben viszont más népek kiváló teljesítményeket mutattak és mutatnak.

A zsidó népen belül dominánsan mindig erősnek volt mondható az identitásalakulás, a fennmaradásban való igen erős „gyökérképződés”, ellenkező esetben képtelenség lett volna ennyi idő óta, ilyen körülmények közötti fennmaradása.

Ugyanakkor azok a jellemzők, amelyekre sokan rámutattak, kifiguráztak, mint gyenge frusztrációs tolerancia – tevékenységét, és létét kritizáló megnyilvánulások nehéz elviselése; folytonos külső megerősítési igény; gyakran tolakodó magatartás; talán a közösséget megosztó, hasító munkamód – de tegyük hozzá, a fokozott intellektualizáció; fokozott teljesítményigény, és teljesítmény; következményesen gyakori ki(fel)tűnés gyakran éppen a teljesítményeivel, már inkább egy olyan létforma terméke, (ami egyébként a borderline működésmódhoz vezethet, ill. már ebből vezethető le) amelyet egy egészen sajátos társadalmi viszonyrendszerként jellemezhetünk. Tapasztalatom szerint ez a társadalmi viszonyrendszer az, amit asszimilációnak neveznek.

Ott, ahol a társadalom megköveteli az asszimilációt, ott ez (bordernalizáció), az egyes kisebbségeknél gyakran fellépő munkamód lesz. (Ez az igény talán leginkább a keresztény kultúrköben, ill. Európában a legintenzívebb). Vonatkozik ez a fenti megállapítás a zsidóságra (már azon részére, akik belekerültek, belekerülnek ebbe a folyamatba, és nem tapasztaljuk, pl. azoknál a vallásos csoportoknál, akik ebből kimaradnak, önálló szigetszerű létmódot folytatnak, mint kisebbségek). De ugyanezt tapasztaljuk más népeknél is, amelyeknek egy csoportja kisebbségi létmódba került (pl. a magyaroknál, akik a Trianoni határmódosítás után kisebbségbe kerültek, ill. akiknél erőteljesebben megindult az asszimiláció folyamata; a II. Világháború után Európába özönlő iszlám tömegek azon részénél, akik megpróbáltak a nagy asszimilációs követelménynek eleget tenni; a cigányoknál, akik bekerültek ebbe az örvénybe).

Mindez világosan jelzi, hogy a „borderlinosodás” egy viszonyrendszert követel meg. Ebben a többség (pszichológiai analogonba helyezve a szülők) és a kisebbség (gyermekek) olyan viszonyba kerülnek, amelyben azt kell érezniök, hogy meg akarnak felelni egymásnak, el akarják fogadni egymást, de valami miatt ez nem megy. Egyre kevésbé megy, a kisebbség (a gyermek) egyre inkább úgy létezik a családban (társadalomban), hogy benn is van, és nincs is benn, teljesít is, alkalmazkodni is akar, de inkább csak valamilyen formában, nyíltan, vagy burkoltan, de elutasítást, leértékelést kap. Megítélésem szerint ez a borderline működésmód tehát inkább egy termék, mint belső tulajdonságrendszer. (A borderline egyén, csoport valamihez képest kerül széli (border) helyzetbe. Az érdekes az, hogy a pszichológia által vizsgált területen az egyének, családok, és a társadalmi tudományok által vizsgált társadalmi csoportok működésmódjai így sok hasonlóságot mutatnak). Itt említeném meg, hogy a borderline működésmód kialakulása igen bonyolult, így jelenleg akár alapvetően fontos mechanizmusokat sem érinthetünk. A kérdéskörünkben megjelenő borderline működésmód másodlagos jellegét az is bizonyítja, hogy az általam felsorolt belső tényezők a zsidóság minden létformájánál megtalálhatók, a második csoport háttérbe szorul, vagy megszűnik ott, ahol ez a nagyon szoros asszimilációs igény lazább (pl. az USA-ban), megszűnik szép lassan ott, ahol nem kisebbségben, hanem többségben élnek (Izrael). Európában a feudalizmus idején ez az asszimiláció ismeretlen fogalom volt (nem a hittérítésre gondolok). Ebben az időben a zsidóság, amely a fennálló szabályok alapján inkább belső (gettó életviszonyokat teremtő) életet élt, ez a borderlinosodás ismeretlen volt.

Azt is jeleznem kell, hogy ez a borderline működésmód úgy az egyén, a család, mint pl. társadalmi csoportot illetően (társadalmi vonatkozásban pl. a zsidóságnál ez igen erősen megjelenik) az identitás zavara mellett igen erős, más jellegű identitást (nevezhetnénk borderline identitásnak?) eredményez, ami viszont ebben a nehéz harcban komoly fennmaradási tényezőként is szerepel (tehát paradoxonként, talán kissé ironikusan is azok a társadalmak, társadalmi csoportok, amelyek pl. a zsidóság megszűnésében hisznek, sokat tesznek, tettek a cél érdekében, nagy vérveszteséget okozva is, de fontos tényezőjévé válnak a zsidóság fennmaradásában).

De ez a borderline létmód az egyénben, csoportban, nagyobb társadalmi egységben meglévő kreativitást fokozott mértékben engedi érvényesülni. Talán ez is egy szempont a kapitalizmus idején meglóduló (a nem zsidó társadalomba is eljutó) zsidó teljesítmény kialakulásánál.

Rátérve a kreatív pszichózis kérdéskörére, a következőket szeretném elmondani: Alighanem tévesen értelmezted a kreatív pszichózis lényegét. Az általad idézett cikkemben H. F. Ellenbergerre hivatkozom, aki ezt részletesen kifejti, én részletesen idézem. Ebből kiderül, hogy ez az állapot lehet akár neurotikus, pszichoszomatikus tüneteket produkáló működésmód, lehet pszichotikus szintű regresszió (speciális működészavar), a legkülönbözőbb tünetekkel. De mindig, az jellemző, hogy az ekkor megjelenő kreatív munka „mindig részét képezi az egyidejű társadalmi, természettudományi, kulturális trendnek: szinte kikristályosítja a körülötte lévő meglátások nagy tömegét”, azaz szorosan illeszkedik az éppen érő tudományos, társadalmi mondanivalóhoz. A termék tehát nem pszichotikus, nem neurotikus jellegű, hanem az aktuális valóságból származik, azt gazdagítja. Ez a lelki állapot csak lehetővé teszi, hogy az egyénben megfogalmazódjék az eredeti ötlet, azt ki tudja dolgozni, rendszerbe tudja állítani.

Nagyon sok felfedezés társul ilyen kreatív pszichés megbetegedéshez. Eddig még nem merült fel tudomásom szerint ezen intellektuális termék elmekórosnak tartása. Furcsa volt számomra, tudod, hogy a sok ilyen termékből hármat emeltél ki, majdnem hogy bizonyos szempontból homogén jelleggel. De hát ugyanígy felmerülhetne, pl. hogy Jung komoly pszichológiai rendszere pszichotikus termék lenne (úgy érzem ez is valamilyen furcsa vélemény lenne).

Kedves Gyula! Örülnék, ha véleményedet esetleg elmondanád nekem. Jó munkát, sok szerencsét kívánok Neked

Budapest, 2008. május 14.

Bódog Gyula

 

A Gondolán megjelent viszontválaszom

Tisztelt Tanár Úr!

Ismételten köszönetemet fejezem ki a Gondolán megjelent levelemre írott válaszodért. Nem számítottam rá, megtisztelőnek érzem, és annak is örülök, hogy így lehetőségem adódik az ott leírtak továbbgondolására, illetve árnyaltabb megfogalmazására.

Az osztály, ahol három évig együtt dolgoztunk mérföldkő volt számomra szakmai fejlődésemet illetően. Ezenkívül olyan sajátos tapasztalatot is adott, amit nagy valószínűséggel máshol nem szerezhettem volna meg. A munkaközösség (team), amibe belekerültem messze nem csak szakmai kapcsolatot jelentett számunkra, hanem jóval erősebb kötődést, védelmet. Így tudnám találóan megfogalmazni: szeretetcsoport volt. Ezt nagyon hamar megéreztem. Ez az érzelmi mátrix legerősebben akkor volt tapasztalható, amikor az osztályt fenyegetés érte, vagy valaki bajba került, vagy kilépését tervezte. Ennek a teamnek Te voltál a központja, és persze nemcsak adminisztratíve. Aki nem tudott beilleszkedni, vagy nem eléggé, az ebbe a szeretet-mátrixba nem tudott belépni, illetve aki kilépett, az ezt a kapcsolatot hagyta el. Szakmailag mindenki megfelelő volt. Ezek az én érzéseim.

A másik eredendő tapasztalat számomra abból az időkből a zsidó léttel való találkozásom. Ez a kérdés előttem lényegében véve addig nem létezett, tehát „nézeteim” nem voltak akkor még. Azóta tucatnyi könyvet szereztem be e témával kapcsolatban. Az osztályon ugyanazt tettem, mint mindenki, próbáltam megérteni, hogy miről is van szó. Kb. egy év elteltével ismertem föl annak a közhelynek az igazságát, hogy másról van szó, mint amiről szó van. A zsidó létről egyébként az osztályon sok szó esett explicite a jelenlétedben is, és anélkül is. Mégsem volt teljesen szabad a beszéd, jó néhány gondolat csak szűk körben fogalmazódott meg. Mindez azonban nem jelentett igazi problémát, egyrészt, mert nem volt olyan hangsúlyos, másrészt, mert az osztály egzisztenciális fenyegetettsége mindent felülmúlt.

A Herzl a zseni c. előadásodban lépten-nyomon a „betegség”, és a „pszichózisszerű állapot” megjelölések szerepelnek. Ezt nagyon nehéz másképp érteni, mint elmebetegség. Hogy Herzl Tivadar akkori valóságos állapotát milyen fogalommal lehet helyesen leírni, ahhoz a kérdéshez nem tudok hozzászólni, nem is szeretnék. Mindennek azonban nem sok köze van az én gúnyos megfogalmazásomhoz „Izrael egy elmebeteg agyszülemény”, ami lehet sértő. Manapság semmiféle sértésért nem szokás bocsánatot kérni, én viszont ezért a szóhasználatért bocsánatot kérek.

És most rátérnék a levelem fő témájára, a zsidó lét kérdésére. Az az igazság, hogy ez a téma sohasem állt érdeklődésem központjában, most sem. Ami viszont nagyon érdekel, hogy mi okból és milyen mechanizmussal történtek meg a 20. század eseményei. Véleményem szerint ez az évszázad páratlan a történelemben, az emberiség ilyen kapacitással még sohasem fordult önmaga ellen. 150 millió természetellenes halálról tudunk, mely hekatomba, az én értelmezésemben ideológiai gyilkosság természetű. Az ismétlés fizikai technikai feltételei hatványozottan adottak, a pszichotechnikai feltételek pedig változatlanok, igaz, aktuálisan a szándék nem lelhető fel. A múlt század eseményeiben a zsidók mind áldozati, mind vezetői oldalon jelentős szerepet töltöttek be. (Talán fölösleges megjegyeznem, de hadd mondjam ki: fatális félremagyarázás lenne a zsidókat okolni a szörnyűségekért. Tudom, hogy vannak ilyen hangok az árokszélen, de igényesebb gondolkodói körökben nem fordulnak elő.)

A zsidókérdés azonban a múlt század és mai civilizációnk állapotának megértéséhez hozzá tartozik. A zsidóság napjainkban nagy erőt képvisel. Zsidó emberek szerte a világban nagy számban töltenek be vezető pozíciót, igen jelentős publikációs anyagot „termelnek” (szövegek, filmek), Izrael állam pedig szinte naponta szerepel a híradásokban. Ez a „termelés” komoly kulturális értéket jelent, ami tiszteletet érdemel és kap is, de emellett az antiszemitizmus rossz érzése szintén jelen van, sőt, mintha erősödne.

Magyarországon a zsidókérdés politikai forródrót sajnos, komoly károkat okozva mindenkinek. A magyarbarát (jó értelemben nacionalista, magyarkodós) könyvek és a vaskos antiszemita irodalom a főáramtól távol, azonos boltokba szorítódott össze, miközben a két témának nincs köze egymáshoz. Az aktuális hatalom a zsidókérdést ostorként használja alantas politikai céljaira. Talán jó hír, hogy ez már nem nagyon jön be. Minderre reakcióként gyenge magyarázatokat, illetve indulatos kirohanásokat lehet tapasztalni. Egyik kivétel V.D.Gy. könyve, a Törzsi háború, ami erről szól, véleményem szerint egy élesen látó, nagyon jóindulatú munka. Úgy gondolom tehát, másokkal egyetemben, hogy ezzel a kérdéssel foglalkozni kell, bár magamban nem érzek komolyabb elhivatottságot erre a munkára.

Én nem szeretem az emberi problémákat lélektől távoli terminológiával magyarázni. A vallási, történelmi, politikai, gazdasági magyarázatokat a lényegtől elrugaszkodottnak érzem, a gazdaságit egyenesen bornírtságnak. A zsidókérdés minden összetevője emberi probléma, melynek megértése pszichológiai megközelítéssel lehetséges. Amit én itt érzékelek, úgy látom több ponton különbözik a Te értelmezésedtől. A pszichológiai megközelítés persze ugyanaz, de az eredmény más.

A bordernalizáció fogalmat eddig nem ismertem, de létjogosultságához kétség nem férhet. Arról szintén nem hallottam, hogy asszimilációnak kitett, külföldre szakadt népcsoportokban efféle folyamat lenne tapasztalható. Számos erdélyi magyar ismerősöm van, néhány felvidéki is, nem vettem észre még közvetett jeleket sem ebbe az irányba. Cigányokkal is számtalanszor érintkeztem, (többek között egy évig laktam egy népes cigány családnál albérletben), bár esetükben a megítélés bonyolultabb, de én itt sem használnám a bordernalizáció fogalmat. Hozzáteszem, általánosságban véve zsidók esetében sem tartom helyénvalónak. Ez a személyiségszerkezet őshonos, asszimilációtól érintetlen lakosok között is jelentős számban megfigyelhető, zsidók között pedig tapasztalatom szerint átlagnál gyakoribb, de nem általános (tudom, ezt Te sem állítottad).

Vitatnám a többség-kisebbség, szülő-gyerek analogonként való használatát. A diaszpórában élő gyerekek is családban, valódi szülők mellett nevelkednek, lelki fejlődésüket, mint mindenki másét, ez az elsődleges környezet formálja. Az elégséges szülői funkció az asszimilációs terhektől képes megvédeni a gyermeket, ha viszont a szülő elégtelen, akkor asszimilációs kényszer nélkül is torzulhat a személyiség. A bordernalizációt, mint az asszimiláció következményét tekinteni, úgy gondolom, a szülői, nevelői felelősség külsővé tétele.

Maga az asszimiláció is egy fontos, önálló kérdéskör. Asszimilálódni csak az lehet képes, aki különbözik, egy másik (többségi) csoporttól. Herzl korában, feltételezem, a zsidó asszimiláció még igen élesen érezhető volt, mint változás, mint szokatlan állapot. Aki azonban az utóbbi évtizedekben, mondjuk ’45 után születik, pl. Magyarországon egy zsidó családban, mely tényezőket, tulajdonságokat illetően kényszerül asszimilálódni? És ha vannak ilyen tényezők, azok honnan erednek?

Az én szemléletem alapvetően megegyezik a pszichoterápiás (pszichoanalitikus), szemlélettel: a lelki fejlődés alapja a korai és közeli emberi kapcsolatokban található. Amit én ehhez itt hozzátennék, hogy a zsidó lét, vagyis identitásérzet és –tudat nem veleszületett, hanem szerzett, tanult, nevelt, bevésődött (imprinting), főként családi, esetleg iskolai örökség. Persze más identitástudatokkal ugyanez a helyzet, de azok nem képviselnek ekkora erőt sem az egyedekre, sem a csoportokra (népekre). Fontossá igazán csak akkor válik, ha terhet jelent, elkülönülést, identitászavart, mely akár bordernalizációhoz is vezethet.

Manapság sokat hallunk a globalizációról, mint nemzeteket feloldó, netán megszüntető folyamatról. Én nem igazán látok ilyen veszélyt benne, de persze ha egy nemzet gyenge, akkor globalizáció híján is bajba kerülhet (a globalizációs fenyegetettség is lehet egyfajta önfelmentés, projekció). Van-e hasonlóság globalizáció és asszimiláció között? Úgy vélem az identitás terén mindenképpen. Lehet, hogy a zsidók már 150 éve globalizációs veszélyt érzékelnek? Lehet, de nem valószínű, hogy Izrael a globalizáció (asszimiláció?) ellen képes megvédeni a zsidókat. Köztudomású, hogy a zsidók többsége 60 év elteltével is Izraelen kívül él.

Kb. a 18-19. századtól a zsidó csoportok genetikai zártsága oldódásnak indult, ez kétségtelenül asszimilációs esemény. A folyamat azóta csak erősödik, de ez nyilvánvalóan a zsidók saját aktivitása. De hát zsidónak lenni azt jelenti, hogy egy speciális genetikai állománnyal rendelkezni? Korunkban és hazánkban vallási türelmetlenségről, talán beszélni sem érdemes. Az asszimiláció valami olyasmit jelent magyarul, hogy beolvadás, feloldódás, vagyis többé-kevésbé megszűnést. Ilyen örvénybe belekerülni nyomasztó érzés lehet mindenki számára, feltételezem, hogy Herzl is ezt érezte. A cionizmus (melyet az ENSZ fajüldöző ideológiának minősített 1991-ig) e folyamat kivédésére jött létre és tudomásom szerint mind a mai napig megosztja a zsidóságot.

Van azonban egy másik jelenség is, amit az integráció fogalommal jelölünk, ez leginkább talán beilleszkedést jelent, de semmiképpen sem megszűnést, tehát nincs igazán szorongáskeltő hatása. Innen a többségi oldalról én nem érzek asszimilációs igényt a kisebbségek irányába. Integrációs igény, sőt követelmény viszont létezik. Nem lehet, hogy amit Te asszimilációs kényszernek nevezel, az valójában csak integrációs igény?

Visszatérve a 20. század eseményeinek ismétlési veszélyére, úgy gondolom az ideologikus gondolkodásmód jelenti a legnagyobb kockázatot. Ha az általam vázolt szemlélet szerint tekintjük a zsidó identitástudatot, akkor az egyfajta ideológiának is nevezhető (hasonlóan a többi identitástudathoz).

Következő megjegyzésemért már előre bocsánatot kérek, de ki kell mondanom. Idézek a leveledből: „tehát paradoxonként, talán kissé ironikusan is azok a társadalmak, társadalmi csoportok, amelyek pl. a zsidóság megszűnésében hisznek, sokat tesznek, tettek a cél érdekében, nagy vérveszteséget okozva is, de fontos tényezőjévé válnak a zsidóság fennmaradásában”. Ebben a szemléletben, melyet az idézet talán implicite, de jól érezhetően tartalmaz, nagy veszélyt látok. Ha a holokausztot bármilyen szempontból is hasznosnak véleményezzük, akkor azt is lehet gondolni, hogy megismételve ismét hasznos lesz.

Végül csak magamról annyit, hogy e témába tulajdonképpen véletlenül csöppentem bele, bár nem bánom, de nem tervezem, hogy a zsidókérdést illetően valami komolyabb munkába (publikációba) kezdjek. Egy kaliforniai pszichológus professzor, Kevin MacDonald viszont az utóbbi években egy háromkötetes tanulmányt jelentetett meg a zsidó nép fejlődéséről, működéséről, aktualitásáról. Dolgozatában a lehető legnagyobb tárgyilagosságra törekszik, mégis bizonyos csoportok irányából állandó támadásnak van kitéve, de nem kutatási eredményeit, hanem személyét illetően. Munkatársai az egyetemen szintén megosztottakká (hasítás) váltak az ügy következtében. Levelem megjelenését követően engem is komoly fenyegetés ért. Miért van ez? Lehet-e ezt a problémát máshogy, mint pszichoterápiásan megközelíteni? De ki legyen a terapeuta és ki a páciens? Úgy gondolom terapeuta csak az érettebb személyiség lehet. A Te válaszod az érett (terapeutai) reakció tanpéldája.

Baráti üdvözlettel: Botond Gyula

Beszámoló a meghallgatásomról

E beszámolónak a hangneme, attitűdje jelentősen eltér az ott tanúsított kommunikációs stílusomtól. A meghallgatáson többé-kevésbé ismerős kollégáimmal való találkozást éltem meg, tiszteletet, barátságot, alázatosságot, meg némi félelmet éreztem és nyilván mutattam is. Akkor még nem tudtam, hogy az MPT vezetősége időközben nyilvánosan leantiszemitázott. Azóta fenti, inkább pozitív érzelmeim, mondjuk halványodtak.

2008 jun. 12-én a Magyar Pszichiátriai Társaság Etikai Bizottsága a vezetőség utasítására a Gondolán megjelent publikációim ügyében meghallgatásra hívott be. Megjelenésem nem volt kötelező, de az udvarias kérés, a társasághoz tartozás érzése, és a kommunista korszakban belém ivódott tárgy nélküli, de nem alaptalan félelemérzéseim miatt elmentem.

A Tisztelt Bizottság (továbbiakban: TiBi) tagjai: Csekey László, Payer Erzsébet, Pető Katalin, Ostorharics György, Szádóczky Erika. Ahhoz, hogy ítéletet mondhassunk valakiről, szellemi vagy erkölcsi téren fölötte kell, hogy álljunk. Egyikük sem rendelkezik efféle előnnyel velem szemben, hogy mégis ítéletet mondhatnak, az csupán az adminisztratív lehetőségekből következik. MPT tagnak lenni nem kötelező, TiBi tagnak lenni meg végképp nem, az sem valószínű, hogy különösebben jövedelmező lenne e tevékenység. Tehát úgy gondolom bármelyikük következmények nélkül megtagadhatta volna, hogy ebben az undorító procedúrában részt vesz. Nem tették meg.

Érdemes figyelembe venni, legfőképpen az MPT tagoknak, hogy TiBi hatáskörébe beletartozik (legalábbis az önmaga által 1980-ban megalkotott szabályzat szerint), hogy ítéletük alapján a bűnös munkahelyével felveszik a kapcsolatot és figyelmeztetik a főnökséget, hogy ott egy alávaló egyén dolgozik. TiBi tehát, mint hivatalos besúgó, közvetett kivégzőosztagként is óhajt funkcionálni, ha úgy tartja kedve. Miféle ember (pszichiáter) az, aki egy ilyen „önkéntes rendőr” funkciót felvállal kollégáival szemben? Lehet-e törvényes egy olyan akció, mely az adott szakmai társaság körén kívülre vonatkozik, mégpedig egzisztenciális fenyegetés és adott esetben megsemmisítés formájában, miközben minden egyéb független, a demokratikus államrendhez tartozó nyomozóhatóságot, vagy bíróságot megkerül?

A meghallgatást, melyen az álláspontok öt-egy arányban képviseltettek, nyugodtan nevezhetjük kihallgatásnak is, mindenben megfelelt egy vádlott és a nyomozóhatóság közötti kapcsolatnak. A tárgyi bizonyíték a papírra vetett szó. Vagyis nem az, hanem annak az értelmezése. Illetve az sem, hanem az azt olvasó emberek felbukkanó érzelmei. De mely érzelmek, és melyik embereké? A tárgyi bizonyíték tehát ez ügyben… nem létezik.

Igen jellegzetesek voltak már az első pillanatok. A bemutatkozást követő öt perc azzal telt el, hogy TiBi megpróbálta felvezetni a témát, miközben sűrűn hivatkozott a társaság vezetőségére (talán szabadkozásképpen?), akik megkérték őt, hogy ezt a meghallgatást bonyolítsa le. Azonban TiBi szemmel láthatóan képtelen volt a tárgy bemutatására. A helyzeten, vagyis az ő helyzetén segítendő közbekérdeztem, hogy nekem most mit kellene mondanom? – jelezvén, hogy bármire válaszolok, csak valamilyen kérdést már tegyen föl.

Ám a lényeget kerülgető tematika tovább folytatódott, míg végül úgy döntöttem, hogy segítek TiBinek. Kimondtam azt a szót, hogy zsidó. Ezután el tudott indulni a beszélgetés arról, amiért idejöttünk.

TiBi elkezdte firtatni, hogy milyen tudományos bizonyítékok vannak a zsidóságot illető kijelentéseim mögött, leginkább a borderline karakterjegyeket illetően. Az átlag feletti IQ-t, mint a levélben szintén szereplő, és a csoportra (de nem minden egyedre) jellemző pszichés tulajdonságot e kérdés nem érintette. Alighanem azért nem, mert ez egy általánosan ismert adat, és mert pozitív minősítés, legalábbis ma még annak szokás gondolni. Itt tehát TiBi úgy gondolta, hogy az én, mint MPT tag, publikációs stílusomat meghatározhatja minden nyilvános fórumon. Nos, nyilván egy társaság tagjának a társaság szabályait be kell tartania. De mik azok a szabályok, melyeket megsértettem? Összefoglalva (általam), TiBi szerint tudományos kutatási anyag nélkül, pejoratív, stigmatizáló minősítést adok a zsidóságról.

Való igaz, nem közlök tudományos statisztikát a levélben, ehelyett személyes és irodalmi tapasztalatokra hivatkozom. Ez általában véve jellemzi szakmai gyakorlatomat, pl terápia közben sem gondolok tudományos statisztikákra, de még tételekre se. Kesernyés tapasztalataim (már megint nem laboratórium) alapján tudom, hogy nem mindenki van így ezzel. De hát miféle tudományt vár el tőlem TiBi? És maga ez az elvárás milyen tudományos talajra támaszkodik? Van e olyan tudományos eredmény, ami a tudományos eredmények legitimitásául szolgál? Nincs, és nem is képzelhető el ilyesmi. TiBi tehát nem tudományos, hanem érzelmi alapon követel tőlem tudományt. Ráadásul egy olyan témában, amiben a tudományosság (empíria?) látszatát sem könnyű fenntartani. Gondoljunk csak Sigmund Freud „tudományos” vizsgálataira. Egyébként, mint tudjuk, éppen napjainkban pattogzik le a festék a lelki zavarok legutóbbi, (poszt)modern (marketing)tudományos kutatási eredményeiről.

Ebben az esetben (és számtalan más esetben is) a „tudományosság”, mint kritérium, feltétel egyfajta gondolkodási, terminológiai követelményként használatos, hasonlóan a korábbi korok „istennek tetsző”, vagy „a szocialista erkölcsnek megfelelő” minősítéseivel. Észre kell venni azonban, hogy ezen korlátozó jelszavak alapvetően misztikus, tehát tetszés szerint használható jellegűek, funkciójuk pedig az autoritás racionalizálása, vagyis megideologizálása.

Persze mindezt TiBi is tudja alighanem. De hát akkor miről van itt szó? Arról, hogy TiBinek el kell ítélnie engem. Ez a feladata. Mindezt persze én is tudtam előre (bár a koncepciózusság tárgyi bizonyítékát, az előre antiszemitázó TH példányt csak később kaptam meg). Ezért volt színjáték az én részvételem is, mintha TiBi meg is lepődött volna, hogy elmentem. De hát én egy ilyen ember vagyok. Szívesen mártózom meg a mocsárban, amit sokan meg sem mernek közelíteni. Nem túlzok, a meghallgatáson is jól éreztem magam. Végig mosolyogva, helyenként nevetve beszéltem. TiBi nem lett volna könnyű helyzetben, ha szigorúnak akart volna mutatkozni. Nem tudom, hogy akart-e vagy nem, de nem mutatkozott annak. A mosolyválaszt TiBi, egy tagja kivételével jóformán folyamatosan visszaadta. Egy fő azonban mindvégig komoly, pontosabban riadt, még pontosabban (tehát szubjektívebben) sötét arccal volt jelen. Mint ismeretes (tudományos?), a mosolyválasz visszaadási képtelenség nem egy semleges jel a mi szakmánkban.

TiBi kifogásolta azt is, hogy egy csoportot egyáltalán pszichiátriai terminológiával jellemzek. Vajon pszichológiai jellemzőket milyen terminológiával lehet megfogalmazni? Vagy talán ezekről hallgatni kell? De hát akkor az antropológia és a szociálpszichológia irodalmának kétharmadát, vagy talán az egészet el kellene égetni. TiBi kifogásainak abszurditása nehéz helyzetbe hozott, mert ha leütöm a magas labdákat, akkor a beszélgetés elveszíti udvarias jellegét. Semmire sem ügyeltem jobban, minthogy ez ne történjen meg.

A Gondolán megjelent válasz és viszontválasz is ott hevert TiBi asztalán, mégis a tagok többsége nem is tudta hogy ezek is léteznek. Felmerült bennem a kérdés, hogy TiBit érdekli-e egyáltalán ez az ügy. A borderline karakterjegyeket illetően megemlítettem Bódog Gyula válaszát, mire TiBi úgy reagált, hogy ő most csak az én első levelemmel foglalkozhat, a többiről nem vesz tudomást. Egy ilyen jogi nonszenszt egy jogi bizottság miért vállal föl? Nyilván azért, mert nem az ügy a lényeg, hanem az ürügy, a koncepció. És ha soroltam volna a levelemben szintén nem szereplő irodalmi hivatkozásokat, melyekben a zsidók gyakori szorongásos zavarait, „szuperego problémáit” tárgyalják, vagy a zsidó gyereknevelés bűntudatkeltő faktorait, vagy a zsidók hajlamát az affektív ingadozásokra, a ciklotímiára, a bipoláris zavarra, a neurózisra, a generalizált szorongásra, a „labile personality disorder”-re (borderline?), és persze a magas kreativitásra a maniform fázisban, és hogy mindez a kelet-európai zsidók körében még kifejezettebb, vagy hogy alulreprezentáltak az antiszociális személyiségzavar kategóriában, vagy hogy hajlamosak kényszerneurózisra (ezt még Freud is alátámasztotta), vagy hogy a zsidó identitás tudatosítása már pici gyerekkortól kezdve kifejezett (erőltetett?), természetesen a nem zsidók megkülönböztetésével együtt, és azt, hogy zsidónak lenni teher, és hogy nem minden zsidó származású ember vállalja föl ezt a terhet stb. Mindezen „tudományos” tények felsorolásának semmi értelme nem lett volna, nyilván TiBi lesöpörte volna az asztalról ezeket is. Persze nem csak ezért nem soroltam efféle adatokat, hanem mert nem is készültem ilyesmivel.

TiBi kifogásolta többször is, hogy levelemben azt írom, hogy a zsidók borderline-ok, aki pedig nem borderline, az nem igazi zsidó. Itt nem akarom újra tárgyalni az írásomban (nem maradéktalanul ugyan, de érthetően) már kifejtett ide vonatkozó szemléletet. TiBi itt összekeveri a tudatállapotot a személyiségszerkezettel, valamint bizonyos személyiségjegyek meglétét betegség fennállásával, továbbá (implicite) a pszichiátriai betegségeket stigmának tekinti. TiBi ugyan elismerte, hogy ez így nincs leírva a cikkben, de beleolvasható. Vitathatatlan, a beleolvashatóság koronatanúja éppen TiBi. De hát akkor most mi a vizsgálat tárgya? Az én szövegem, vagy TiBi személyisége? Véleményem szerint TiBi személyisége, de nekem tulajdonítva.

Az ülésen felbukkanó témák laza koherenciájáért nem én vagyok felelős. TiBi szóvá tette a levelemben szereplő „dilettáns biologizáló propaganda” megjelölést is, megemlítvén ezzel szemben, hogy vannak szakmai protokolljaink, amihez igazodva kell működnünk. Hogy ez a két dolog (mármint a dilettantizmus és a protokoll) hogy kapcsolódik össze, azt ott nem firtattam, azóta sem értem, de talán érdemes elgondolkodni rajta.

A levelemben említett Herzl Tivadar pszichotikus állapota, mint elmebetegség ellen, TiBi a kismamák Winnicott által tárgyalt produktív pszichotikus állapotával érvelt, majd végül azt a kérdést tette föl nekem, „hogy akkor minden kismama elmebeteg, és hogy a gyerekek elmebetegségben nevelődnek?” Efféle kommunikációs csapdát nem könnyű illemtudóan lereagálni, úgyhogy ki kellett térnem előle.

Végül pedig a legmeghökkentőbb: TiBi megkérdezte, hogy miért kell (szerintem) fegyvert fogni a zsidók ellen? Nos a tárgyalás itt érte el a mélypontját, vagyis a híres (hírhedt) kommunista koncepciós perek színvonalát. Nem hittem volna, hogy valaha is személyes tapasztalattal teszek szert némi ízelítőre az Andrássy út 60-ban annak idején zajlott eseményekből. Márpedig a faluja határát soha életében át nem lépő parasztembertől, amikor megkérdezték, hogy hogyan lett belőle a néphatalom megdöntésére törekvő angol kém, akkor ő hasonló érzelmeket élhetett át, feltéve, hogy a testét addig még nem roncsolták össze. Ezt a kérdést TiBi öt fejéből csak az egyik tette föl, bármelyikük közbe szólhatott volna, hogy ez talán túlzás, vagy hogy ilyesmi nincs is a szövegben, vagy hogy erre nem kell válaszolnom stb. De nem. Mindannyian pislogva várták a választ.

TiBi végül határozatában a társaságból való kizárásomat javasolta. Nagyon fontos dolognak tartom ugyanakkor, hogy TiBi sem a meghallgatásomon, sem írott határozatában nem használta az „antiszemita” kifejezést. Ezt akár az MPT-vel való szembehelyezkedésként is lehet értelmezni, hiszen a vezetőség már a meghallgatás előtt is, és utána is, a bizottság véleményétől függetlenül, a Társasági Hírekben antiszemitának nevezett.

Ja, és még valami. Ha TiBi hitelességre és jogszerűségre törekedett volna, akkor ez az ülés úgy kezdődik, hogy a résztvevők egyenként nyilatkoznak az adott témában való érintetlenségükről, vagyis arról, hogy zsidó-e valaki közülük. Ez nem történt meg, így ha valamelyikük mégiscsak érintett, akkor a határozat jogilag semmisnek tekinthető. Idézet az MPT etikai szabályzatából:

3.4. összeférhetetlenség: a) nem vehet részt adott ügy elbírálásában az adott ügyben bármely szempontból érdekelt tag. 

Kilépés

Az MPT vezetősége nevében Harmatta János a Társasági Hírek 2008/2. számában írásomat antiszemitának titulálta, a nevem kiretusálása mellett, a 3. számban pedig, mely már a meghallgatásom és kilépésem után jelent meg, név szerint leantiszemitázott. A TH ezen példányára készült előszó eredeti, interneten elérhető változatában még megemlítette a kilépésemet, de a nyomtatott verzióba ez a mondat már nem került bele. A tagság tájékoztatása egyébként bizonyára pontos, hiteles és tiszteletteljes.

 

Kilépési nyilatkozatom

Tisztelt Magyar Pszichiátriai Társaság!

Alulírott kérem tagsági viszonyom mai nappal történő megszűntetését.

Indoklás:

A Gondola elnevezésű internetes oldalon ez év áprilisában, Varga D. Gy. Törzsi háború c. könyvéhez fűződő nyilvános vitában részt vettem. Az itt napvilágot látott írásaimmal szemben a MPT elnöksége kifogásokat emelt és a Jogi- és Etikai Bizottságot az ügy kivizsgálására utasította. Június 12-én a vizsgálat az én meghallgatásommal lezajlott. Azonban a társaság elnöke, Harmatta János a Tagsági Hírek c. tájékoztatóban, az április 22-én zajlott vezetőségi ülésről, amelyen a vizsgálatot is elrendelték, szóló beszámolójában antiszemitának nevezi az írásomat. A tájékoztató vonatkozó szövegrészeiből, vélhetően az utolsó pillanatban, a nevemet kitörölték, de a helyhiány, és az így nyelvtanilag hibássá vált mondat ottmaradt. Az antiszemita minősítést visszautasítom. Az elnöki prejudíciumot etikátlannak tartom, mely nyilvánvalóan befolyásolta az alárendelt bizottsági vizsgálatot.

Álláspontom szerint az Etikai Bizottság tagjai nem tudtak kellő módon felkészülni az eljárás tárgyát képező anyagból. A vita anyagát nagyobbrészt nem is ismerték, másrészt pedig félreértették. A meghallgatás egészére a koncepciózus jelleg, és az irracionális érzelmi elfogultság nyomta rá bélyegét. Hasonlók között pl. az az abszurd kérdés is elhangzott, hogy miért akarok fegyverrel támadni a zsidókra. A bizottság határozatát júl. 17-én kaptam kézhez, egy néhány soros, hevenyészett szöveg formájában. Ebben a társaságból való kizárásomat javasolják, de érdemi indoklás nélkül. A vizsgált szövegemben „társadalmi csoport stigmatizációja”, melyet a bizottság felfedezni vélt, nem történik meg. A bizottság határozata sem eljárásjogilag, sem tartalmilag nem megfelelő. Az ítélet nyilvánvalóan előre eldöntött volt, melyet a vizsgált levelemben szereplő kijelentésekkel nem tudtak alátámasztani, ezért hiányzik az indoklás.

Nem kívánok olyan társaságnak tagja lenni, amely alaptalan, pejoratív minősítésekkel illet és koncepciózus vizsgálatot folytat.

Budapest 2008-07-26

dr. Botond Gyula

 

A Gondola.hu weblapon 2009-01-14-én megjelent elemzésem az antiszemitázásról

A Gondolán 2008 ápr.1-én megjelent levelemben Varga Domokos György Törzsi háború című, magyarokról és zsidókról szóló aktuális könyvéhez szóltam hozzá. A levelet válasz és viszontválasz követte, valamint jó néhány elismerő magánlevél. Az írás megjelenése előtt a könyv szerzője figyelmeztetett, hogy a téma miatt néhány magasan civilizált polgártársam alighanem meg fog próbálni engem elkaszálni. Tény, hogy a szöveg kapcsán szakmám bizonyos köreiben hivatalosan antiszemitának tituláltak. Az így kikerekedett gusztustalan üggyel azonban itt nem foglalkozom. Amit viszont érdekesebbnek és tanulságosabbnak tartok, az az antiszemita minősítés („A-fegyver” – VDGy) általi érintettségemmel járó élményeim, gondolataim megfogalmazása, valamint némi empátiás beleérzés a stigma küldőjének lelki állapotába. Bár a nagy történelmi címkéző időszakokat az inkvizíció és a kommunizmus képviselik, azért talán ma sem minden aktualitás nélküli a téma.ó

Az antiszemitázó ember

Ha egy hasonló politikai tabut érintő szöveget az ötvenes években tettem volna közzé, akkor nem antiszemitának, hanem angol kémnek neveznek. Abban az időben ez volt a hivatalos stigma (többek között), mellyel a verbális likvidálás, a fizikai likvidálás első lépése megtörtént. Azóta persze néhány dolog megváltozott, néhány más dolog viszont nem. Wass Albert parafrázissal: „A rendszer változik, de a lélek marad, a lélek marad.” A címkéző emberen nem fog a társadalmi evolúció, ő ezt tudja tenni, és ezt teszi minden korban. A címkézés, esetünkben antiszemitázás tehát bizonyos személyek számára természetes pszichomechanizmus. Mondhatjuk „zsigeri”, szakszerűbben: egy tudattalan reflex. Hiba volna tudatosnak gondolni a címkézés lelki hajtóerejét, bár a látszat gyakran valamiféle rafinériát sejtet. A tudatosság azonban megengedi, hogy viszonylag rendes embernek tételezzük fel a stigmatizálót, antiszemitázót, aki csak pillanatnyi politikai érdekének megfelelően kommunikál. Nem így áll a dolog azonban. Az efféle címkézés mögött ugyanis lelki gyengeséget kompenzáló likvidálási szándék húzódik meg, mely szándék az adott társadalmi (társasági) kontextustól függően képes a megvalósulás útján előre jutni.

Az antiszemita minősítés valamiféle szövegre, vagy cselekvésre való reakcióként jön létre, tehát a konkrét esemény konkrét kritikát, vitát is lehetővé tenne. Ehelyett azonban egy személy stigmatizációja történik meg, kritikátlanul. Vajon a címkéző ember miért nem vitatkozik? Azért, mert nem tud. Nincs hozzá esze, nem ért az adott témához és fél. Attól fél, hogy kiderül, hogy nem ért hozzá és nincs igaza, azt ugyanis nem bírja ki, hogy hallgasson, mert akkor meg gyengének látszik. Gyávaságát annak rendje-módja szerint indulatosságba fordítja, és fegyvert ragad. Megtámadja azt az embert, aki e kellemetlen érzéseket váltotta ki benne, és akit mélységesen irigyel. Ezzel az aktussal átlépi az adott eseményt, témát, és a célzott személyre irányítja a figyelmet, akin már ott virít az általa ráragasztott minősítő címke. Ennek a kommunikációs technikának a hivatalos neve argumentatio ad personam, szabad fordításban: sunyi beszéd.

A személyt minősítő kommunikáció érzelmi alapú és rövidzárlatos. Szellemiségében nagyon hasonlít az óvodások „te hülye” szófordulatához, felnőttek közt azonban más a súlya. A rövidzárlatos gondolkodásmód, már amennyiben gondolkodásmódnak nevezhetjük az antiszemitázást, nem haszontalan persze. Egyfelől a minősítő ember megszabadul általa a számára problematikus és félelmetes tárgytól, másfelől pedig a jámbor külső szemlélőket is rögtön megértéshez juttatja. Márpedig megérteni valamit megnyugtató, jó érzés, a közönség hálával adózik a gyors áthidaló megoldások alkalmazóinak. Közönség pedig mindig van. A címkézésnek kétszemélyes kommunikációban nincs értelme, nincs haszna. A flepni, a stigma csakis kifelé, a naiv szemlélők irányában hatékony, a címkézőt védi, a megbélyegzettet lejáratja.

Persze ahogy vannak hülyék, úgy vannak antiszemiták is, kirekesztők is, meg egyebek is ténylegesen. Esetükben azonban a minősítő jelző használata nem holmi címkézés, stigmatizálás, hanem ítéletalkotás. Ez utóbbi művelet szellemi erőfeszítést igényel, tartozik hozzá körültekintő vizsgálat, bizonyítás, érvelés, esetleg vita, majd pedig ítélkezés, és talán mondanom sem kell, mindez tárgyszerűen, tehát nem ideologikusan (lásd: inkvizíció). Antiszemitázni azonban manapság, mifelénk így nem szokás, de lehetetlen is. Egyrészt az „antiszemita” se nem jogi, se nem valamilyen tudományos fogalom, másrészt a címkéző embertől semmi sem áll távolabb, mint a tárgyszerűség, hiszen arra az egész lelki nyeresége rámenne.

Számára az az érzelmi állapot a fontos, amit a címke kimondásakor él át. Ez az érzés egyfajta paraszexuális kielégülés, már ahogyan partner nélkül szokás kielégülni. Számos példáját ismerjük az ostoba perverz agressziónak, egy valamirevaló akciófilm üveges tekintetű pszichopata nélkül már el sem képzelhető. A kommunikációban a személyes érvelés (argumentatio ad personam) ugyanolyan alattomos embervadászat, mint lesből, pisztollyal hátba lőni valakit. Persze a filmbéli pszichopata egy színész, aki bármikor levetheti az álarcát, a valóságban címkéző ember viszont lelke legmélyéig azonos azzal, amit tesz.

A sokféle címkézés közül egyik sem olyan gyáva és alantas, mint az antiszemitázás. Egyfelől nincs olyan kultúrált érvrendszer, amelyben helye volna, másrészt célja és technikája abból áll, hogy embereket, vagy embercsoportokat uszít egymásnak. Az antiszemitázás eredendően rasszista megnyilvánulás. Nyoma sincs benne a zsidók iránti szeretetnek, hiszen maga e nyilvános címkézés is antiszemitizmust szül. Az antiszemitázó ember valójában retteg a zsidóktól és gyűlöli őket. Mindennek nem mond ellent, ha történetesen ő is az. E sötét érzelmeit fordítja át látszólagos ellentétükbe, így leplezve önmagát és rávetítve azokat valaki másra.

A minősítgetős kommunikáció jól jelzi alkalmazójának szellemi és érzelmi színvonalát, de ezt felismerni csak az a szemlélő képes, aki járatos a személyes érvelés technikájában. Ezen írás főként e célból készült. Nagy szükség van a sunyi kommunikáció leleplezésére manapság, mert az efféle megbélyegzéssel rövidre zárt diskurzusból kiveszik a lényeg, amiről épphogy szólni kéne, nem pedig hallgatni. A címkézéssel azonban bűnösnek lehet nyilvánítani azt az embert, aki valamiféle tiltott témát próbál feszegetni, ennek következtében napjaink nyilvános nyelvhasználata jóformán alkalmatlanná vált valódi problémáink tárgyalására.

Ugyanakkor a stigmatizáló minősítések itt a közép-kelet-európai tájakon mára már sokat veszítettek hatékonyságukból, köszönhetően a (poszt)kommunista propaganda több évtizedes szőnyegbombázásának. Manapság ott tartunk, hogy az „antiszemita” flepnivel rendelkezők közül egyre többen viselik büszkén e címet (de én nem). Azért még mindig sokan bedőlnek a tolvajt kiáltó tolvajoknak, úgyhogy van helye a kommunikáció és a lélektan tanulmányozásának, különös tekintettel a harsány tömegmédiumok működésére.

Botond Gyula