Recenziók Pethő Bertalan 1990-2002 között megjelent könyveiről

Megjelent: Pszichiatria Hungarica XVIII. Évf. 2003/5

Recenziók Pethő Bertalan 1990 óta publikált könyveiről

Pethő Bertalan pszichiáter Ph.D, szakmánk jeles képviselője, igényes tankönyvek és számos tudományos publikáció szerzője. Mindennek ellenére fiatalabb kollégáink előtt sem szakmai munkássága, sem neve nem eléggé ismert. Az alább ismertetett kötetek a nem pszichiátriai munkáiból adnak ízelítőt, bemutatásukkal mindenekelőtt a szerző iránti tiszteletünket szeretnénk kifejezni. Pethő Bertalan nagyformátumú filozófus. Ma is aktívan dolgozik, több kötete áll kiadás előtt, a Kodolányi János Főiskola Posztmodernológiai Kutatóközpontjának igazgatója. Posztmodern létünk tanulmányozásával alkotta meg korszerû szemléleti rendszerét, a Határok elve szerinti filozófiát, a peratológiát. Gondolatai aktualitását, fontosságát jelzi, hogy írásai kapcsán több konferenciát rendeztek neves hazai és külhoni tudósok, mûvészek részvételével, publikációi rendszeresen jelennek meg társadalomtudományi és filozófiai folyóiratokban. A bemutatásra kerülő kötetek pszichiátriát gyakorló szakemberek számára is fontos, szemléletformáló gondolatokat tartalmaznak, így azok elolvasását mindenkinek ajánljuk.

Vay Tamás (Pethő Bertalan): A Posztmodern Amerikában. Platon Kiadó, Budapest, 1991

Ez a könyv a Mûvelődési és Közoktatási Minisztérium, Mihálszki László és a Magvető Könyvkiadó támogatásával készült. A szerző 1986 októberétől fél évet töltött Amerikában, pszichiátriai kutatási célból. Ennek a hivatalos útnak mintegy melléktermékeként született ez, a „Tematikus Napló” alcímet viselő, hatszáz oldalas, képekkel gazdagon illusztrált amerikatanulmány. Pethő akkor, ott találkozott először a posztmodern gyakorlatával és gondolati megközelítéseivel. Ennek az eredendő élménynek hatására bontakoztatta ki a későbbi, posztmodern tematikájú filozófiáját.

A könyv a 20. sz. második fele amerikai társadalmának sajátos, sehol máshol ilyen erővel, eredetiséggel nem tapasztalható jelenségeit írja le, briliáns irodalmi stílusban. Ez az időszak a modern-posztmodern átmenet ideje. A virtuális küszöb a 68-as év, a civilizáció előli sikertelen menekülési kísérletekkel a szubkultúrák, emancipációs mozgalmak, performance art és a kábítószerek világa felé. Az olvasónak nem marad kétsége afelől, hogy a civilizált létforma korszakváltozása következett be ezen időszakban.

A tanulmány felépítése a modernből posztmodernbe való átmenet érzését adja. Ez az érzet nem elsősorban a jelenségek tárgyalási sorrendjéből áll elő, hanem az írás esztétikájából, stilisztikai változatosságából. A billenőpont egy pszichédélikus utazás élményeinek jegyzőkönyve, melyet aztán flashback is követ, egy önálló drámaírói bravúr. A szerző odaát ugyanazon eseményeket tapasztalta meg, mint bárki más, aki ott jár, azonban az asszociatív gondolati és érzelmi gazdagság, mely tapasztalatait kíséri, páratlan és lenyûgöző. Érdemes összevetni, de itt nem tesszük meg, a neves francia filozófus, Jean Baudrillard, mindössze néhány nappal korábban szerzett élményeiből íródott, Amerika c. könyvével.

A kötet információ-tartalma és -hûsége alapján akár enciklopédia rangjára is pályázhatna, azonban stílusa alapvetően érzelmeket tükröző, irodalmi. A posztmodern gazdasági, politikai, társadalmi jelenség, de mint tapasztalat elsősorban lélektani esemény. A posztmodernről való gondolkodás tehát ember-, lélek-, Átélésközpontú, melyet ez a kötet hûen tükröz. Nem túlzás azt állítani, hogy a posztmodern állapot pszichiátriai ügy, így ez a könyv, és ez az ügy igényes pszichiáter szakemberek számára nélkülözhetetlen. A recenzens ezt a kötetet Pethő irodalmi munkássága legkiválóbbikának tartja.

Rövid idézet a „Pszichédélikus utazás jegyzőkönyvé”-ből: „- Ne válasszunk magunknak köztéri szobrot? - szóltam elmerengve Harry Cashpayerhez. - Bizony, elkelne. Egy Calderre gondolok. - Csilingelősre? Szélben? - Monumentálisra. Szél ellenében. - Egy szobor nem tud szél ellen. Mimetikusan sem. - Ma már az ember se igen. Antimimetikusan sem. Ezért gondolom mégis. - S választottunk magunknak köztéri szobrot. Járdaszélen H. Cashpayer tempósan baktatott.”

Pethő Bertalan (szerk.): A Posztmodern. Gondolat Kiadó, Budapest 1992.

Az antológia a Gondolat kiadó mûvészeti irányzatok (izmusok) sorozata legutóbbi darabjaként jelent meg. A mûvészeti korszakok ezelőtt is mindig társadalmi változásokkal együtt álltak elő, oda-vissza hatások következtében. A posztmodern esetében azonban a hangsúly messze eltolódott az általános emberi létforma érintettsége felé, mint mûvészeti újdonság, az avantgárdhoz képest, kevésbé jelentős.

A kötet kb. egyharmadát kitevő bevezetőjében, Pethő, a posztmodern kialakulását és mibenlétét vázolja föl. A szerző amerikai sajátélményével indít, mely egy sokemeletes komputerizált óriáskönyvtár termében tört rá, ahol véletlenül magyar nyelvû szövegre bukkant. Ekkor tapasztalta meg a posztmodern létforma két végpontját: a mindenek fölé boltosuló, nyomasztó civilizációt, és ezzel átellenben az ember önnön Átélését (lelkét), mint romlékony menedéket.

Röviden megemlítünk a bevezető alapján néhány pontot, melyek a világ posztmodernné válását jelzik: A mûvészetekben a hangsúly az alkotó és mû viszonyáról az üzenet és vevő viszonyára tevődik át. Mindenüvé beterjed a szöveg onániája, a dekonstrukció, mely, mint egy vírus teszi tönkre a szöveget magát és emeli eközben és ezáltal mindenhatóvá. A valamikor szabadon szárnyaló képzelet lemarad a kibernetikus médiumok virtuális valóságáról, az ideák határtalan világa helyett a civilizáció alanyának Átélés-körletére szorítkozik. Az ellenkulturális és emancipációs mozgalmak végleg kudarcba fulladnak, az egyéni boldogságkeresés társadalmi nárcizmussá csapódik össze. A modern üdvös jelszavai, Nagy Beszélyei, mint Fejlődés, Haladás kérdésessé, mi több komolytalanná válnak. A bunkótól immáron a számítógépig felfuttatott technikai médiumok az evilági és túlnani Létet betöltő közeget alkotnak. A létében és hitében tántoríthatatlan emberből a civilizáció nyomasztása alatt tántorgó Sokadalmi Lény válik. Minderre, tehát a posztmodernre való „rátudás”, épp úgy nem jelent menedéket előle, mint a tudatlanság.

A kötet második részében igen érdekes szemelvényeket olvashatunk számos, neves, posztmodernben/ről gondolkodó írásából pl. Ihab Hassan, Jean Baudrillard, Jean-Francois Lyotard, Jürgen Habermas, Jacques Derrida, Michel Foucault, Paul Feyerabend, Timothy Leary, Christopher Lasch és mások. A kis méretû kötet a posztmodern magyar nyelvû alapkönyvének tekinthető.

Pethő Bertalan: Korunk filozófiája. Platon Kiadó, Budapest 1992.

A kötet a Mûvelődési és Közoktatási Minisztérium támogatásával készült. Tartalma posztmodern állapotunkról készült filozófiai tanulmány. A fő szöveg mindössze 130 oldal, a jegyzetek további 90 oldal. A jegyzetekbe pillantva kapunk képet arról, hogy a szerző milyen félelmetes mennyiségû irodalmat és egyéb médiaforrást tekintett át a tisztánlátás érdekében. „Információ-hûség mindenekelőtt, legyen ez a jelszavunk!”- áll a bevezetőben. Természetesen nem az információtartalom az, ami a könyv értékét adja, hanem a filozofáló gondolkodási erő, ami jelen létünk állapotát írja le.

A szöveg, bár a végsőkig feszíti a diszkurzív gondolkodást, mégis érzelemteli, sőt gyakran költői. És ez nem csak Pethő stílusbéli sajátsága, hanem a posztmodern lét és filozófia lényegéből fakad. A posztmodern filozófia vonatkoztatási pontja, magva az ember egyedi érzelmi állapota, „szeplőtelen Átélése”.

Az első rész (Elég-tétel) a modern kor, illetve állapot jellemzőit írja le. Akkor a racionalitás kézzel fogható teljesítményei, sikerei eltüntették az isteni varázst, helyét az emberben való hit foglalta el. A modern kritikussá válását jelzik, már Kant filozófiájában, a visszaparancsolt ideák, és a diszkurzív tudat határaival való heroikus, de vesztes küzdelem. A modern gyakorlati krízise mutatkozott meg a határokba ütközéseiben a gazdaság, kultúra, politika terén, és a korlátlan fejlődésbe vetett hit megtörésében. Végül felbukkant az avantgárd és a modernizálás, mint a modern túlerőltetései. Mindennek ellenére, és talán még ma is, a modern termelő erői szakadatlanul ontják a jólétet.

A második rész (Teher-tétel) a posztmodern korszakváltozást mutatja be. Az ember eredendő Vég-einek, határainak ütközik, esik a képzelet, megértés, hozzáférés, cselekvés terén egyaránt, már ha igyekszik egyáltalán valahová. Ami eltûnt, a metafizika, a transzcendencia, az ideák, a Túlnan, az Alany, a szubjektum, az már a modernben tûnt el. A posztmodern ember eme hiányfejlemények között indul fogódzót keresni, és azt önnön Átélésének mélyén találja meg. Nagyon mélyre kell leásnia azonban, a médiumok üledékei alá, az alantasba, ahol aztán az önérvényesítés nárcizmusa, a testiesség felszítása, a pszichédélikumok tragikus mámora látványos, de keserû vigaszt nyújtanak.

A modernben még metafizikára is járatható, szekularizált hittel teli racionalitás helyét, a belterjes előnyöket szolgáló „magához való ész”, és a még előnyösebb „túljáró ész” tölti be, mint „túlélési mentalitás”. „Az ötödik generációs technikai médiumokkal felfejlődő és fölöttes hatalmassággá záruló civilizációs fölénkboltosulást civilizátumnak nevezzük.” A civilizátum immáron a Létet tölti be és ki, melyben a Határos Lény szûk, de korlátozottan azért tágítható körletét kódok jelölik ki. Aki csatlakozik, az jól lehet, aki nem, az leszakad a médiumokról, deviánssá válik, de még így is belül (alul) marad. Létének posztmodernbe fordulása azzal is megesik, aki minderre nem lát rá, mint ahogy a színvakság sem véd meg a kék, zöld ütésnyomoktól. Pethő filozófiája le-író és találó, de nem útmutató, hiszen posztmodern.

Pethő Bertalan: Előmérkőzések posztmodern csatározásokhoz. Platon Kiadó Budapest 1995.

A kötet a „Korunk filozófiája” címû szöveg és az „A Posztmodern” címû antológia előtt, 1989-ben íródott előtanulmányokból áll. Részlet a bevezetőből: „Lángnyelvek. Üszökből, hamu alól fel-felcsapó lobbanások. Nincs mit csodálkozni. Megvilágosodás aligha lehetséges másképp, mint világégések romjai alól. A helyzet egyáltalán nem pünkösdi. Nem kegyelem száll alá, hanem elszenesedő talajból tör elő láng, pattan fel szikra. Léptek nyomán, leeső tárgyak súlyától gerjesztve, vagy csak úgy, légmozgástól szítva. Korunk terepe ez itt. De azért nem szabad kétségbeesnünk. Csak metafora az egész, ami érvényét veszti, ha túlerőltetjük.”

Aztán, még a bevezetőben, filozófia- és önkritikát fogalmaz meg a szerző, melynek vég-következtetéseképpen fejti ki saját, de nem előzmények nélküli szemléletét, az ember eredendő határosságának tanát. A könyv lényegében Derrida pótlék filozófiája pótlékának, a grammatológiának a megmérettetése, melyben könnyûnek, sőt súlytalannak, de ugyanakkor briliánsnak, csillogósnak találtatik. Pethő Derrida szövegeit, gondolatait konfrontálja Heidegger, Husserl, Rousseau és Derrida szövegeivel.

A grammatológia technikájával, a dekonstrukcióval szembeni alapvető kritika, hogy a Szöveget tolja minduntalan szemünk elé, és harsány helyben járása közepette nem lehet/kell mással foglalkozni. Ami feltûnő, hogy a dekonstrukció saját létrejöttének keret-, határ-, lét-, médium-, (poszt-) feltételeit sem veszi tudomásul, pedig fontos és létező dolgok ezek. Újabban hasonló kritikákkal találkozhatunk a szakmánkhoz közelebb álló „narratív paradigmát” illetően is (ez a kötet témájához nem tartozik), melyek szerint az események egyféleképpen vannak, voltak, és azokról lehet, igazat és nem igazat beszélni.

A dekonstrukcióban rejlő nagy politikai lehetőség, melyet Pethő nem közvetlenül ír le, de többszörösen bizonyít, a kettős mérce, miszerint ami éppen nem kell, az csak Szöveg, ami kell, az viszont munkára fogható, persze nevének elhallgatása mellet. Így használja ki Derrida a maga kedvére az egyébként általa lebontásra szánt támasztékokat, mint tudomány, logosz, írás-médium, stabil pozíció, kitüntetett téma.

A Rousseau-ról szóló fejezetben igen érdekes gondolatokat olvashatunk, a filozófus állítólagos pszichiátriai érintettsége kapcsán, szakmánk határkérdéseiről, úgymint: normalitás, deviancia, megvilágosodás, őrület, Átélés, diszkurzivitás. Bár a metafizika, vagyis a filozófia napjainkra, általános vélemény szerint, véget ért, a pszichiátria mégsem lehet meg filozófia nélkül, mert, ha más nem is, a beteg/ség/ek újratermelik azt a megértés folyamatában.

Pethő Bertalan (szerk.): Poszt-posztmodern. Platon Kiadó, Budapest 1997.

Ez a vaskos, 700 oldalas kötet az „A Posztmodern” antológia folytatása a kilencvenes évek hozadékaival. A mindkét kötetre vonatkozó név- és tárgymutató is ebben a könyvben található. Tartalmaz továbbá egy ”hiányos és részrehajló” glosszáriumot, és a posztmodern magyar nyelvû irodalmának jegyzékét.

A kötet igazi posztmodern világkörkép, közel száz ismert gondolkodó (kb. harmada magyar) írásával, melyek jelentős része a szerkesztő körkérdéseire válaszul, ezen antológia számára készült. E mellet kb. 200 képi illusztrációt, 25 színes mellékletet tartalmaz, melyek látványosan bizonyítják, hogy a posztmodern nem csak átélésben, gondolatban, szövegben létezik, hanem minden egyéb létformában is. A kötet tehát rendkívül érdekes, és nem csak a posztmodern iránt kíváncsiskodók számára. Egész mai, pontosabban 90-es évekbeli, világunkat átfogja. A könyv témagazdagságát, meghökkentő és egyben nyilvánvaló gondolatait, felismeréseit itt meg sem próbálom érzékeltetni.

A posztmodern gondolkodás, ami alapvetően tapasztalati eredetû, szembefordulás a metafizikával és a modernnel, melyet leginkább a racionális ész, a tudományosság jellemez. Ez utóbbiakat illetően kritikus, sőt ellentétes szemlélet a tanulmányokból általánosan és erőteljesen érződik. A könyv elolvasása után a recenzens némi szakmai (orvostudomány) elbizonytalanodásra tett szert, melyet aztán az új évezredbeli tapasztalatai valahogy azóta sem állítottak helyre.

A könyv hangsúlyosan foglalkozik az esztétikával, de sajnos a posztmodern etika, ha van egyáltalán ilyen, érdemi tárgyalása ebből a kötetből is kimaradt. A szerkesztő, személyes érintettségét nem tagadva, mai világunk erkölcsének keresését a sérelmek figyelembevétele mentén tartja egyedül lehetségesnek. Így egyfajta „sérelem-etika” jönne létre, amelynek azonban etika volta kétséges.

Ez a könyv az első a posztmodernek között, amelyben Pethő a magyar posztmodernnel is érdemben foglalkozik. Minthogy nálunk a modern sem volt az igazi (az eredeti modern és posztmodern amerikai), így az utániságunk is olyan-amilyen: sunyi posztmodern. Néhány név a magyar kérdéshez hozzászólók közül: Bujalos István, Domokos Mátyás, Halász László, Határ Győző, Kéri Elemér, Kiss Endre, Kukorelly Endre, Lázár Imre, Makovecz Imre, Pléh Csaba, Szilágyi Ákos, Szummer Csaba, Tandori Dezső.

A kötet záró fejezete („Parakrif”) a szerkesztőségben összegyûlt posztmodern mulatságokból ad egy csokrot. Ezekből idézünk hármat, hangulatjavítók gyanánt: 1. „Az ökröt ha Maastrichtba hajcsák is, csak ökörnek marad. (Grammatikai példamondat az essivusi határozóval érintkező lativusi jellegû factivusi határozóra, Simonyi Károly nyomán)” 2. „Másság mosoly. Két változatban: a) Pukkadásig szorított száj, amikor elhitetik azt, amiről tudják, hogy hazugság. b) Agressziót domesztikáló mû-vigyor, ami behízelgéssé teszi a kijátszást.” 3. „Milyen a posztmodern média-hajó? - Kapd be a médiámat, ha jó, ha nem jó.”

Pethő Bertalan: A filozófia híg mosléka. Első fél/adag. Platon Kiadó, Budapest, 1998.

A kötet alcíme: Marxizmus és átfolyásai a posztmodernbe/posztkommunizmusba. Pethő komolyan veszi a marxizmust, nagyon is. Nem véletlen, hogy így tesz, hiszen a marxizmus az egyetlen filozófia, amelynek gyakorlatba fordítási áldozatos kísérlete kimerítően lezajlott. Mi sem példázza jobban, hogy az Írásnak súlya van, a Szövegek komolyan veendők. Ma már a marxizmus puszta szövegként, emberkísérletének eredményeit mellőzve nem tárgyalható. „A marxista uralom lett az első olyan politikai rendszer a történelemben, amelyik filozófiai/társadalomelméleti indoklással nyilvánított feleslegesnek embertömegeket, és irtotta ki őket, mint emberanyagot”- olvashatjuk az előszóban. A szöveg három szerzői néven, párhuzamosan futó részből áll, de szerzőjük ugyanaz. A felső szöveg 1984-86-ban készült, Rohod Jenny néven, titokban, a nyilvánosságra hozatal reális esélye nélkül. A marxizmus átfogó kritikáját adja, stílusa szigorúan tudományos, marxi terminológiájú, tartózkodó, mondhatni félénk. Ugyanakkor rendkívül pontos, információhû, mint mindig, tételesen cáfol és bizonyít. A Vay Tamás névvel jegyzett, középen futó szöveg tíz évvel később íródott, Marx, Engels Mûveinek egy jellemző, az „eleven munká”-val foglalkozó részletét elemzi körültekintően. Stílusa kevésbé tudományos, az információ-hûség megtartása mellett érzelmeket is tükröző, helyenként a proletariátus szája íze szerint való, lehet, együttérzésből, szolidaritásból, hiszen ők is vesztesei lettek az ügynek. A szerző eredeti nevén alul futó esszé pedig tágabb filozófiai keretben, a posztmodern újdonságait is belefoglalva vizsgálódik kritikusan.

Pethő felfedi a marxizmus érvelési technikáját, ami abból áll, hogy saját megalapozatlan kijelentéseit utóbb tényekként kezelve, lépten-nyomon „körbe-legitimálást”, körben járást hajt végre. Az „eszme” egészét pedig a belőle fakadó jövő, a kommunizmus üdvössége törvényesíti, mintegy visszamenőlegesen a jóslatból. A filozófiai vizsgálódás eredménye: „a marxizmus ideológiai zagyvalék”. Szándékát és eredményét, melyet mindannyian a bőrünkön érezhettünk, tekintve pedig: „hatalomra törő aljasság”.

Végezetül térek rá a bevezetőre, amiben a szerző élettörténeti eseményeit tárja elénk a marxizmus-kritikába keveredését szemléltetendő. Egyházi iskolában nevelkedett, ám a gyakorlati kereszténység kicsinyességének tapasztalata a vallás elutasítására vezette. Eme serdülőkori konfrontáció után vált „világom határainak kutatójává”. Zenei tanulmányokat folytatott, komolyan véve, mint mindent, ám abszolút hallásának hiányát felismerve más pályát választott.

Filozófiával tizenhat évesen ismerkedett meg, egy bölcseleteket bemutató könyv révén, mely nagyon felkeltette érdeklődését, és már akkor kritikai gondolatokat ébresztett benne. Lévén már fiatalon is nyelveket tudó, a filozófusok írásait eredetiben kezdte tanulmányozni. Pályaválasztásként filozófiát szeretett volna tanulni, de csak marxizmus-leninizmust tanítottak, így, kerülőút reményében, történelem szakra jelentkezett. Itt azonban Vergilius politikai nézeteit tárgyaló dolgozatának szóhasználata miatt, hazug politikai indoklással elmarasztalták. Hozzátartozói kérésére, mintegy menekülésképpen tért át az orvosi pályára, ami aztán nem várt tanulságokat és örömet hozott. Ezen pályamódosítás alkalmából kapta szüleitől az akkori idők egyik legjobb fényképezőgépét, később az ezzel készített képeinek színvonalát számos fórumon, kiállításon elismerték, rangos díjakkal jutalmazták. Első fotómûvészi albuma 1987-ben jelent meg, Balaton Szép Kilátó címmel.

Pszichiáteri pályájának politikailag fontos eseményei közül a 83-as világkongresszus emelendő ki, melyen Pethőt tisztségviselőnek választották. Azonban ezen a kongresszuson a Szovjetuniót a pszichiátriával való politikai visszaélései miatt elmarasztalták, így Pethőre retorziók vártak a részvétele miatt. A visszavonulást választotta, 84-től fizetésnélküli szabadságra ment. Egyetemi állása 91-ben szûnt meg, miután nem vállalta, „hogy egy szakmailag fogyatékos és jellemtelen pártállami reliktumnak”, aki a rendszerváltás után is helyén maradt, alárendelje magát. Zárómondatként álljon itt, egy talán nem mindenki által ismert keserû vicc a könyvből: „Mi lebeg a tömegsír fölött? - Csoportszellem”.

Pethő Bertalan: Technikai civilizáció és lélek. Belépő a XXI. századba. Platon Könyvkiadó Budapest, 2000.

A kötet az Országos Kutatási Alapprogramok támogatásával készült. A könyv első része: Kordiagnózis Baudrillard ellenében. Jean Baudrillard napjaink közismert és méltán népszerû filozófusa, a posztmodern főpapja, pápája, ayatollahja néven is emlegetik. Baudrillard első gondolkodói korszakában marxista volt, de fejlődése során, bevallása szerint, fokozatosan elvetette azt. Ugyanakkor a szokásos, marxizmust mentegető érvet is felhozza, miszerint a marxizmus nem felelős a megvalósítása során előállt torzulásokért. Pethő szerint azonban a bûn eredendő, „(...)mert bárhogy csûrjék-csavarják is a dolgot, a marxizmus hibázólag és szörnyetegen van Marx és Engels könyveiben megírva”.

Ez az írás Baudrillard filozofálásának továbbra is marxizáló attitûdjét bizonyítja. A szerző méltatja Baudrillard éleselméjûségét, kivételes intuitív készségét, és a végső határokra igyekvő filozófiáját, ami hasonlatosságot mutat Pethő gondolkodói törekvésével. Azonban Baudrillard a modern és posztmodern állapot lényegi elemét, az ember eszközei, médiumai mûköd/tet/ését, fejlődését értékeli hibásan, mintegy teljesen figyelmen kívül hagyva, és ezáltal hû posztmarxista filozófiát alkot.

A marxizmus letagadott metafizika, melyben a végső ideát a kommunizmus jóslata képezi. Baudrillard filozófiája még harsányabban metafizikaellenes, miközben visszacsempészi az ideatant mintegy visszájáról, a metafizika eltûnési folyamatának abszolutizálásával. A posztmodern pápájának filozófiája csillogóan apokaliptikus hangvételû, kiveszejti a világból az Ideákat, a Médiumokat, az Alanyt, a Realitást, és ami a végítélet után, vagy kicsivel előtte, mert hát azért még élünk, marad, az a szimuláció és termékei a szimulakrumok. (Baudrillard-t az Öböl-háború meg nem történtnek nyilvánításáért nyilvánosan kinevették.) A végtelenített szimuláció képében lopódik vissza Arisztotelész ideája a Mozdulatlan Mozgató fejre állítva, mint a Mozgalmasság kimerevített Mozzanata. Baudrillard mintha Isten nevében beszélne, ám mindebből önmagát is kifelejti, saját alanyiságát, érintettségét és önnön mozgató, filozofáló erőit. Pethő saját, az Alanyra és médiumaira figyelő filozófiáját állítja ezzel szembe, ami visszafogottan bár, de derûlátóbb. Médiumaival együtt az egyén is fejlődik és eszközei által képes hidat verni lelke és a technikai civilizáció között.

A kötet második része: Psziché: belépő a XXI. századba. Ez a rövid értekezés szakmánkat találja telibe, a lélekkel foglalkozik. A lelki egészségről szólva Pethő kifejti, hogy a panasz- és tünetmentesség beláthatatlanul sokféle módon érhető el napjainkban, azonban a tünetmentesség mögött előrehaladott kórfolyamat is lappanghat. A posztmodern korban egy feladat vállalása a civilizátumhoz való kénytelen-kelletlen csatlakozást jelenti, és az így „(...)adódó funkcióknak sem a betöltése, sem a felforgatása, sem az elutasítása nem minősít (lelki) egészséget”. Ez egy igen fontos észrevétel a pszichiátriai diagnosztikát illetően. A médiumok, vagyis eszközeink, bővítményeink, fejlettsége visszahat a lélekre mintegy átmediálva azt. A szerző véleménye szerint a lélek maga is változik a médiumokkal való „együtt-mûködésben”. Ezt a gondolatot érdemes összevetni az evolúciós pszichológia egyik axiómájával, mely így hangzik: „modern koponyánkban kőkorszaki elme lakik”. A boldogság, (be)teljesülés, üdvözülés fogalmak a posztmodernben kihaltak, mint lelki igények pedig unalmasakká váltak. Pethő viszont ezúttal is bizakodó, véleménye szerint az eszközeit uraló („médium-szuverén”) ember médiumai által nagyobb méltósággal ruháztatik fel, „(...)mint ami lelke szubsztancialitásának a hiedelmében, egy csipetnyi örökkévalóság vélt birtokában, a tökéletes teljesültség visszfényeként járt volna neki”.

Pethő Bertalan: Lét és irodalom (1964-1986). Első kötet. Platon, Budapest, 2000.

A kötet a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, a Nemzeti Kulturális Alapprogram támogatásával készült. A könyvben tanulmányokat olvashatunk a magyar kultúrát gondozó és gyarapító írók, zeneszerzők egyes alkotásairól és életmûveikről. Az elemzett irodalmi mûvek: Fejes E: Rozsdatemető; Somogyi Tóth S: Próféta voltál szívem; Németh L: Iszony, Égető Eszter; Grendel L: Áttételek. Életmû-tanulmányok pedig Takáts Gyula, Ady, Weöres, Bartók, Kodály munkásságáról készültek. Az értekezéseket Pethő 1964-86 között készítette, egyes részleteik korabeli folyóiratokban megjelentek, de többségük kiadatlan maradt, mint ahogy ez a könyv sem jelenhetett meg ’87-ben és ’99-ben sem. A kiadás körüli bonyodalmakról a hamarosan megjelenő második kötetben lesz szó.

A könyv magas színvonalú lét-filozófiai mûelemzései mindenekelőtt tiszteletadás az alkotók és munkáik, valamint a magyar kultúra felé. Pethő filozófiája, melyben az átélés, a lét betöltöttsége, és az ember eredendő behatároltsága az alapgondolatok, már ezen, korai írásaiban is meghatározza szemléletét. A lét és határosság kérdése azonban nem az elemző belemagyarázásaként áll elő, hanem a tárgyalt mûvek eredendő mondanivalóját képezi, esetenként nyíltan is megfogalmazva bennük. Nem is lehet ez másképp, hiszen a bemutatott regények a 20. század derekán játszódnak, ugyanazon környezetben és időben, amikor íródtak is. A háborúk alatt és után az egyéni lét és a magyarság léte vált kérdésessé nem csak eszmeileg, hanem valóságosan is. Ezek a mûvek erről szólnak. „Irodalmunk java vadmadár körözése kifosztott fészke fölött. Jó esetben szét nem dúlt fészke fölött, amelyről elhessegetik”- olvashatjuk a borítón.

Pethő magas fokú irodalmi jártassággal és társadalmi érzékenységgel mutatja ki bennük a metafizika lejárta utáni világ eszmenélküliségét, és az így hátramaradt ûr betölthetetlenségét. A regényekben az „eszmét” hordozó alakok gyenge elméjû, idegbeteg és öngyilkos képében ábrázoltatnak, tükrözve az ideák hitelvesztettségét. A megrajzolt létformák a hatalom által betöltöttek. Hogy pontosan mi is ez a hatalom, az nem írható le még a tanulmányokban sem, hiszen az írók és az elemző is szenvedő alanyai az éppen fennállónak. (Németh Lászlóval az „Égető Eszter”-t ’56-ban átíratták az „új demokráciának” megfelelőbb formába.) A félelem átjárta létnek talán legérzékletesebb metaforája az „Iszony” két szerencsétlen szörnye: Sanyi és Nelli sorsa. Történetükben olyannyira nincs jelen semmiféle idea és olyannyira erős létük betöltöttsége a körülvevő „közeg” által, hogy az már-már szürreálisnak hat.

Az életmû-tanulmányok sors- és lélekelemzések is egyben. Takáts Gyula, Weöres Sándor, Ady Endre költészetében saját létük, sorsuk és nemzetük léte, sorsa fonódik össze. Ugyanígy, a személyes lét és életmû egységére mutat rá az elemző Bartók és Kodály munkásságában. Pethő nem csak a filozófiát mûveli költőien, hanem tudományos munkáit is (gondoljunk a pszichiátria tankönyveire). Jelen írásaiban is magas esztétikai igénnyel, keresetten fogalmaz, elemzései önálló irodalmi értékkel bírnak. Csupán a fejezetcímekből idézünk: „Takáts Gyula provinciája”; „Tavirózsa költőiség”; „Ady szenvedelme”; „Requiem a jövőért”. Ugyanakkor, és a későbbi munkáinak ismeretében különösen szembetûnő, erős öncenzúrát alkalmaz, ami aztán mégis kevésnek bizonyult. Valóságos csoda, hogy az aktualitás érinthetetlensége mellett, a szellemi, filozófiai üzenet mégis kikerekedik.

A kötetet záró esszében, mely a tervezett ’87-es megjelentetésre készült, szélesebb magyar és nem magyar irodalmi, filozófiai perspektíván keresztül fejti tovább az új, immáron ideák nélküli, eredendően behatárolt lét és irodalom kapcsolatát. Végezetül két idézet a bemutatott mûvekből: Németh László: „Vagy mégis az élet mostani szervezetében, a társadalomban a hiba? A halmazállapotban. Hogy gázszemekként ugrálunk, holott vízcseppekként tapadnunk kellene.” Grendel Lajos: A halál elodázható, ha nem keresed a közelségét ön- és világmegváltó eszméket terjesztve, hanem nyugodtan ülsz a seggeden.”

Pethő Bertalan: A filozófia híg mosléka. Második fél/adag. Platon Budapest, 2001.

A kötet a Nemzeti Kulturális Örökség minisztériuma, Nemzeti Kulturális Alapprogram támogatásával készült. A könyv első felében folytatódik az első fél/adagban elindított három párhuzamos marxizmusbírálat. Fent „Rohod Jenny” pontos közgazdaságtani érveléssel, de nagyon óvatosan cáfolja a marxizmus tételeit. A tíz év múltán készült, alább futó szöveg hangvételével való összehasonlításból szemléletes képet kaphatunk az elrettentés erejéről, amit a ’85-ben még fennálló rendszer gyakorolt a szerzőre. A függelékben közölt újratermelési modellel RJ a marxista gazdaságtan alaptételét dönti meg: „(...)a tőkés termelés elvileg nem zárja ki a munkások luxusfogyasztását.” Ezáltal a marxizmus „világtörténelmi küldetése” és egyéb nagyzoló frázisa alól veszik ki a talaj. „Vay Tamás” a fenti szöveghez írott jegyzetében (középen) Sartre ellentmondásos szellemiségét mutatja be példaként a marxista ember lelkületét érzékeltetendő. Sartre egyfelől tiszteletre méltó író és gondolkodó, ugyanakkor valami miatt képes elfogadni és tovább is vezetni a marxizmus zagyvaságait. Sartre ’68-ban (a posztmodern kezdete) a kudarcba fulladt diáklázongások barikádjain, mint a diákok vezetője, 63 évesen, komolytalan szerepet vállat és próbált betölteni.

A másik példaértékû gondolkodó VT írásában Louis Althusser, aki a marxista ideológiát erőltetve mintegy szétzilálja filozófiáját, gondolkodását, megteremtve ezzel a posztmodern dekonstrukció alapját. Derrida Althusserrel való elhallgatott kapcsolata csak ’90-ben vált közismertté. Pethő, vagyis VT az Althusser által bevezetett és kimunkált „elméleti antihumanizmus” fogalmi leleményt „alagsori humanizmus”-nak minősíti át, utalva ezzel a marxista hatalom alantas ügyeire és a pincebörtönökre. Althusser élete és munkássága a magánélet-közélet kapcsolatára is felhívja a figyelmet. Élete utolsó tíz évét pszichiátrián töltötte, miután megölte feleségét, a kórelőzmények ismeretében „heveny melankólia krízise” diagnózist kapta felmentésként. Az alul futó szöveg a „Technikai civilizáció és lélek”-c, már bemutatott kötet első részével azonos.

Pethő marxizmus kritikáját a függelékben teszi teljessé és fejezi be. Itt kerül sor többek között a marxi tan néhány komikusan botrányos kísértetének rövid tárgyalására. Néhány példa: folyékony értékképző erő; retorták és más edények; közömbös, hogy az anyag gyapot-e vagy vas; munkamennyiséget felszívni; közömbös az anyag értéke is; a munkás a termelés mellé lép; közvetlenül általános; ingyen munka; ingyen áru; ingyen érték; ingyen tudomány; ingyen természet stb, és talán a legígéretesebb: „Először is tehát az állandó tőkerészt nullával tesszük egyenlővé”. Ezen a ponton már a kritika sem képes a komolyságát tartani.

Természetesen Pethő nem csak kritizál, hanem saját gazdaság-filozófiát is alkot. Az ember határainak és eszközeinek (médiumainak) figyelembevételével világosan meghatározza a munka és az érték fogalmát. Teljes, a határok elve szerinti közgazdaságtan alapjait is kidolgozta, merőben új problémamegoldásokkal, „mintha marxizmus soha nem is lett volna”. Ennek a korszerû világfelfogásnak, mely gyökeresen elutasít mindenféle fundamentalizmust, egyes részleteit már ebben a kötetben is bemutatja a szerző.

A recenzió a két marxizmust bíráló kötet bámulatos gondolati és információ-gazdagságát nem képes érzékeltetni. Pethő hatalmas munkát fektetett a marxizmus leleplezésébe. Kérdés, hogy a marxizmus ér-e ennyit. Egyfelől a marxizmus nem ér semmit, másfelől azonban a leleplezése aktuális létszükséglet. „A marxizmus az emberi életet semmibe vevő fundamentalizmusok nyugati válfaja”, és mint ilyen a kommunizmus bukásával nem ért véget. Posztmodern korunkban ugyanis rejtjelezve, „média-marxizmus” formában terjed be mindennapjainkba és végzi felforgató tevékenységét. Pethő a kritikákban ezen átfolyásokra is rámutat.

A kötet végén pontos irodalomjegyzék és részletes tárgymutató található. Befejezésül egy rövid idézet, RJ és VT záróbeszélgetéséből: „Két Phallogosz áll a Média-hívő fejében. Melyik a posztmarxista? – A kiverhetetlen”.

Pethő Bertalan - Pomogáts Béla: Nehéz hûségben. Portrék a Kárpát-medence magyarjairól a rendszerváltozás előtt (1969-1989). Platon Könyvkiadó Budapest, 2001.

Az igényes kivitelû kötetet a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, Nemzeti kulturális Alapprogram, Határon Túli Magyarok Hivatala támogatták. Az album közel hetven, a magyar kultúrát mûvelő és őrző személyiségről készült fotót mutat be. A képeket Pethő Bertalan készítette 1969-89 között. A kötetet Pomogáts Béla irodalomtörténész „A hûség lovagrendje”-c. írása zárja, melyben méltatja a képeken megörökített tiszta lelkû magyarok, és közöttük Pethő Bertalan munkásságát.

A fotók fizikailag a fekete és fehér árnyalataiból építkeznek, mégis színesek, lelket, sorsot megelevenítők. Magyar élet-hûek. Az album hangulatát érzékeltetendő, idézünk a fotográfus előszavából: „Apám falusi rendelőjének ajtaján színes plakettek. Nemzeti szín és komor fekete. Kisgyerekkoromban sokszor elnézegettem a fémes ragyogásukat. A nemzeti színek a történelmi Magyarországot ábrázolták, a gyász színe az első világháború után megcsonkított országrészt. Apám a szovjet megszállás után is az ajtaján hagyta a plaketteket, mígnem baj keveredett belőle. Aztán mély hallgatás a bajban; a kétféle ábráról nem volt szabad beszélni többé nyilvánosan. Így jött el az idő, amikor úgymond kulturális érdeklődésből el lehetett már utazni Erdélybe, és a kulturális tapasztalatokat szóba lehetett hozni. Én első ízben 1973-ban indultam útnak, aztán évente mentem. Először Kolozsvárra, aztán természetesen Székre. Ez a falu vonzotta akkoriban a legtöbb utazót, a munkanapokon is hordott, tartózkodóan ízléses népviseletével, a Kodály-mozgalomból már ismert mezőségi zenéjével, a bensőségesen eleven közösségi szokásaival. És persze az elszakítottságban még inkább parázsló hazaszeretetével. Ennek a kényszerû politikai áttétélességét az egyik széki lakodalom résztvevőjeként értettem meg. Az esti étkezés, ünneplés, beszélgetés már éjfélig nyúlt, de még mindig az itthon agyoncsépelt dalokat játszották a zenészek: »Lenn a délibábos Hortobágyon«, »Hullámzó Balaton tetején«, »Kecskeméti csárda mellett«, meg divatos hazai operett-részleteket és néhány slágert. Éjfél után türelmetlen lettem. Odaléptem a prímáshoz és muzsikálás közben a fülébe súgtam: »Miért nem játsszák azokat a nótákat, amiket a híres Zsuki prímás játszott annak idején? Ismeri?« - »Hogyne, a nagyapám volt!« - »Akkor meg miért nem?« - »Majd a menyasszonyi ajándékok átadása után!« - Így is lett. És a jól ismert mezőségi dallamok hallgatása közben értettem meg, hogy miért ismételgették maguknak megelőzőleg órákon át a »hazai« közízlés darabjait: képzeletbeli honfoglalásként.”

Pethő Bertalan: Civilizációra törő öngyilkos akarat. 2001. szeptember 11. filozófiája. Platon Könyvkiadó Budapest, 2002.

A kötet az Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok és a Kodolányi János Főiskola Posztmodernológiai Kutatóközpont támogatásával készült. E könyvében a szerző a 2001-ben New York-ot ért terrortámadás filozófiai megértésére tesz kísérletet. Az esemény értékelése nem kockázatmentes vállalkozás, hiszen az mind a mai napig az aktuális világpolitika alapját képezi, és mint ilyen, legalábbis részleteiben, aligha látható tisztán. Pethő filozófiája azonban az eseménytől függetlenül is megállja a helyét, messze túlmutat az aktualizáló ügyön. Az írás fő témái: szabad akarat; virtuális mítosz; civilizáció öngyilkossága; filozófia felelőssége. Az öngyilkos terrorista cselekedete újra felveti az Akaratról, mint valós lelki tényezőről való gondolkodás szükségességét, annak ellenére, hogy azt már többféle tudományos vizsgálódás kétségbe vonta. A Szabad Akarat az Alany egyik Átélés Góca, mely, mint a példa mutatja, önmaga elpusztítására is irányulhat. Az öngyilkos terrorista Szabad Akaratának alapja önmaga az Akarat, vagyis minden (egyéb) alapot nélkülöz. Vallása „lefelezett”, hiszen vallás csak „evilágian” gyakorolható, márpedig az öngyilkos önmagával együtt saját vallását, fundamentumát is szétzúzza.

A terrorista Akarat alaptalanságának „megalapozója” egyrészt a posztmodern állapot, melyből kivesztek a metafizikai fogódzók, másrészt a „virtuális mítosz”, ami ezen akaratnak a fûtőeleme. A virtuális mítosz lényegesen különbözik egyéb mítoszoktól, mert egyetlen eredete a „hívő” saját Átélése, ezért virtuális, mítosszá pedig az önistenülés aktusában válik, és mint ilyen nincs tekintettel más emberre, hitre és a világra sem. Az öngyilkos terrorista tekinthető a civilizáción kívüli erőnek (Akaratnak), de a „high-tech”, amit alkalmaz, már a civilizáció saját hozzájárulása önnön lerombolása aktusához. Pethő véleménye szerint: „(...)a Boeing-terrorista a civilizáció öngyilkosságának az előhírnöke”. Felveti az utóbbi másfél évszázad filozófusainak felelősségét is, akik a civilizáció végső megalapozása helyett a fennálló világrend haszonélvezőiként, mi több parazitáiként mûködtek. E tekintetben napjaink leglátványosabb szövegszerkesztője Jean Baudrillard, aki apokaliptikus írásaiban már virtuálisan megteremtette a teljes pusztulást. Méltatja viszont Heidegger, a Lét kérdésével foglalkozó gondolkodói törekvéseit, amibe azonban a posztmodern aktuális problematikája nem kerülhetett be. A szerző saját szemléletét, a peratológiát, a posztmetafizikai (posztmodern) világ filozófiai megalapozásának szánja. Ennek a gondolati rendszernek néhány részletét itt is közli, melyekben a peratológia morálja is kirajzolódik. A peratológia a lét értelmét nem valamiféle Túlnanban keresi, hanem az ember Médiumainak, egyre ügyesebb eszközökké fejlesztésében. A Határtalanság ideája helyébe a Határbővítés eszközlésének méltóságát helyezi. A peratológia morálja a Médiumok megbecsülésén és azok előállításában, mûködtetésében való részvételen alapul. „(...)a peratológia morálja nem kegyelmes, hanem küzdelmes.”

Pethő Bertalan: Határjárás a Modern Végei felé. Összegyûjtött tanulmányok Első kötet. Platon Kiadó, Budapest, 2002.

A kötet az Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok, a Kodolányi János Főiskola támogatásával készült. A könyvben a szerző posztmodern tematika előtti munkáit olvashatjuk, melyek a peratológiai filozófia kidolgozása során készültek. „Határaink szerint filozofálni eszmélkedésem meghatározó élménye volt”- olvashatjuk az előszóban. A fejezetekhez 2001-ben írt felvezető szövegek és kiegészítő megjegyzések csatlakoznak, amikből megtudhatjuk, hogy mekkora szerepe volt az ön- és hivatalos cenzúrának az eredeti megjelenésük idején.

A kötet több tanulmánya közvetlen pszichiátriai vonatkozású témát tárgyal. Így például olvashatunk olyan, tankönyvekből már ismerős kérdésről, mint: megismerés és megmagyarázás módszere; páthikus (testies) és kritikus (diszkurzíve reflektált) létmód; Én-tudat; hiedelem mint élmény és ismeretmód. A tárgyalt problémáknak ez esetben a létfilozófiai vonatkozása kerül előtérbe. Megismerhetjük a később, posztmodern tapasztalatok megszerzése után kimunkált, és peratológia névvel jelölt filozófia lételméleti alapjait. Itt még az alapfogalom az „internoszeptum”, ami az eredendően behatárolt, de belûről határtalanság érzetével járó létet jelöli, és a „transzszeptális létforma”, amely akkor áll elő, ha az ember határtalanság érzetének csalóka voltára ráébred.

Igen érdekes a mesterséges mítoszról ’77-ben készült tanulmány, egyben a cenzúra megkerülésének iskolapéldája is. Pethő Róma történelméből, Augustus példáján mutatja be a mesterséges mítosz természetét. A példa akkori aktualitását a marxizmus jelentette, napjainkban pedig számos posztmodern változata terjeng. Szakmánkat közelről érinti a „Drogfogyasztó szubkultúra és aranykormítosz” címû fejezet. A szerző Apollón és Dionysos kultuszával szemlélteti az aranykor-mítosz, a boldogságkeresés napfényes és árnyékos oldalát. Majd pedig napjaink drogszcénájához érkezve megállapítja, hogy ebben a boldogságkeresés árnyoldala abszolutizálódott. „Úgy tûnik – és ebben a megállapításban látom a drog-fogyasztó szubkultúra és az aranykor-mítosz összefüggése vizsgálatának az anthropológiai tanulságát -, hogy az ember nem alkalmas lény valamiféle közvetlen boldogságra, bár erre immanens törekvés él benne. Az eszmék híján magára maradó ember a saját testi létezésének bomlasztásával tesz kétségbeesett kísérletet a közvetlen boldogság elérésére, de ilyen irányú transzcendenciát testi létezésének kútjába leszállva sem talál.” A kötet további fejezetei szintén a szakmánkat érintő kérdésekkel foglalkoznak, úgymint: lét; tudat, Átélés. Pethő tárgyalásmódja szokásosan magas szintû, lényegmegragadó, információ-gazdag. A könyv a pszichiátria és filozófia kapcsolatát tárja elénk, igényes szakemberek számára nagyon érdekes olvasmány.

Pethő Bertalan: Japán út/viszony. Előzetes a XXI. századból. Első kötet. Platon, Budapest, 2003.

A kötet az Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok, The Japan Foundation éa a Kodolányi János Főiskola, Posztmodernológiai Kutatóközpont támogatásával készült. A szerző a XII. Pszichiátriai Világkongresszus alkalmából járt Japánban „úti-társával”, Zs-vel, könyvét neki ajánlja. Az írás természetesen messze több, mint úti beszámoló. Élményei leírása mellett a szerző összehasonlítja a japán és az európai mentalitást, kultúrát és a mindezek alapját képező Buddhizmust és Kereszténységet. Pethő fogalmazási stílusában, és ez más írásaira is jellemző, a pontosságra törekszik. Tapasztalatai, gondolatai, átélései valósághû, érzékletes nyelvi megformálására. Ebből adódóan szövegei szépirodalmi igényûek, mert ez az a nyelvi forma, amivel leginkább megközelíthető az emberi élményvilág. Ez a kifejezésmód közelebb áll a valósághoz, belefoglaltatik az író maga is, és az információtartalma is több, mint a tudományos, adatoló stílusnak, ami utóbbi inkább táplálkozik a fikciók világából, gondoljunk például a pszichiátriai statisztikákra, amelyekből kiveszik az alany és a lélek.

Japán mozgalmasságáról szólva: „Megfigyeltem, hogy itt mindenki teszi a dolgát. Mégpedig nem azért teszi, hogy közben a másiknak tegyen keresztbe. Járja a maga útját. Csak visszatartaná és késleltetné, ha összeakadna másokkal. De arra sem ügyel külön, hogy a koccanásokat elkerülje. (...) Szemléletesen szólva azt mondhatjuk, hogy a japán közeg szitáló nyüzsgés. Metafora céljából kihasználva a »szitálás« szó jelentésváltozatait. Gondoljunk a szitakötő és a madarak szitáló lebegésére, a finom szemeket durva szemcséktől elválasztó szitálásra, a permetszerû esőre és ködre, főképpen pedig az áttetszőségre, a transzparenciára, ami valamennyi idesorolható mozgásféleség megvalósulásának az összképe.”

A japán és a nyugati ember összevetésekor így ír: „Döntő különbségnek azt látom, hogy érvényesüléseiben a japán ember önmagán kezdi a sort, a nyugati ember pedig másokon. (...)a japán ember mindenekelőtt önmagát vállalja fel, az ügyleteiben pedig újra meg újra vállalja önmagát a bonyodalmak során. (...) Nyugaton ellenben az ember önmaga lepléből érvényesíti önmagát. Annak menetében, mások rovására, ahogy a kibontakozása közösségben történik. Ahelyett, hogy önmagára kérdezne, méginkább ahelyett, hogy önmagával előrukkolna, eleve úgy bánik az érdekeivel vagy tünteti fel azokat, mint végső soron egyénen kívüli vagy egyén fölötti elv, eszme, rendeltetés, hitvallás, intézmény stb. kifejeződését és képviseletét. Ezek mögül intézi az ügyeit, miközben úgy tesz, hogy önmaga, külön nem válik kérdésessé. Így aztán nem tudni nyilvánosan, és talán ő maga sem tudja, hogy kicsoda ő valójában, hogy neki magának mi a haszna az érdekérvényesítésből.” A vallásról szólva pedig: „Kiáltóbb ellentét aligha képzelhető el, mint a maga saját Buddhává válásának felelősségét és terhét magára vállaló és magán viselő ember, és a segélytelenségébe beletörődve a felelősségét más valakire áttoló keresztény ember közötti ellentét. Legyen bár Isten, mint az Isten Fia az, akire a keresztény áthárítja a felelősségét.”

A kötet második részében a japán posztmodernt mutatja be a szerző. Japán a második világháborúban elszenvedett katasztrofális veresége után lelkileg nem omlott össze és nem lett belőle a legyőzőinek kiszolgálója, sem utánzója. Felismerte és tudomásul vette határait, és latba vetette a már korábban is meglévő kivételességét, egyediségét, „unicitását”. A japán társadalom és gazdaság, mint a japán ember is, számol határosságával, fejleszti és becsüli médiumait, de nem expanzióra, hanem belső, önnön megújulási folyamatában hasznosítja őket. A japán posztmodern egyedi, tudatosan is az, neve: nihondzsinron. És ahogy Pethő egy 2003-as előadásában rámutat, példaként szolgálhat számunkra, saját magyar kivételességünk mûvelésében, a globalizációba beleveszésünk ellenében, talán egyetlen esélyként.



–BGy