Elhangzott A Kodolányi János Főiskola Posztmodernológiai Kutatóközpontja és a Magyar Kultúra Alapítvány által rendezett, A kölcsönös Hazudozáson Alapuló Társadalmi Szerződés (KHATSz) ökonómiája és az értelmiség felelőssége című konferencián. Bp. 2007 ápr. 25-én.
A hamis jel, mint biológiai fegyver
Az élőlények, még a nagyon egyszerűek is használnak a valóságos realitás néma, közvetlen tapasztalata mellett jeleket is. Információtartalom alapján lényegében kétféle jelet különböztethetünk meg, igazat és hamisat. A jelek alapfunkciója a valóságról szóló üzenetek hordozása, mintegy közvetített tapasztalatként. E funkciót csakis az igaz jelek képesek betölteni. Hamis jeleket az élettelen természet nem generál, azok az élőlények valamiféle szándékhoz köthető működésének termékei. A növények is használnak hamis jeleket, az állatok pedig minél fejlettebbek, annál inkább. A hamis jel a nemvalóságról (valótlanságról) hordoz információt, ez a feladata. Nincs valódi referense, csak látszólagos, virtuális és éppen ez a lényege. Hamis jelek mentén a valóságos realitásban nem lehet eligazodni, létezni sem. A jel alapformája tehát az igaz jel, éppen ez az eredendő funkció az, ami a hamis jelet is működőképessé teszi. A természetben igaz jelből beláthatatlanul több kering, mint hamisból.
Az emberi tudat, hasonlóan az állatihoz a közvetlen és a jelek által közvetített információ között első pillanatban nem tud különbséget tenni. A tudat, illetve a perceptív reflex igaz jelek vételére van beállítva. Egy jel hamis voltának felismerése csak második, vagy későbbi lépésben történhet, legrosszabb esetben soha. A jelek egyfajta információs lövedékként érik a tudatot és tartalmuktól függően képesek a valóságnak megfelelő, vagy meg nem felelő viselkedést kiváltani. Az állati tudat azonban a hamis jel információsugárzásának megszűnte után hamar felszabadul annak hatása alól és az aktuális tapasztalatok szerint szervezi tovább a viselkedést. Az emberi agy viszont hamis jelekből épp olyan kiterjedt szemléleti rendszert képes építeni, mint igazakból vagy tapasztalatok alapján. A hamis jelekre épülő eszmerendszert nevezhetjük ideológiának. Az ideológiaképzés emberi specifikum.
A történelem során a jelhasználat szerepe, fontossága jelentős növekedést mutat. Nagy előrelépés volt e téren az írás megjelenése, aztán a könyvnyomtatás, és nyilvánvaló korszakos esemény a posztmodern, globális tömegmédia létrejötte. Megkockáztatom azt a megállapítást, hogy napjaink magasan civilizált tájain a jelhasználat inkább képezi az emberi lét alapját, mint a valóság tapasztalatai.
Ha a jelek által hordozott, kódolt információt virtuális realitásnak nevezzük, akkor a könyvek, iskolák, újságok, televízió által közvetített üzenetek alapján szervezett társadalmat nagymértékben virtuális létformának tekinthetjük. Mindaddig semmi baj nincs ezzel az evolúciós, vagy történelmi fejleménnyel, amíg a rendszerben keringő jelek nagy többsége igaz jel. Az igaz jelek segítik az adaptációt a valósághoz, minél több van belőlük, annál jobb.
A hamis jelek is segíthetik az adaptációt, de nem semlegesen, hanem részrehajlóan, politizálva, valamelyik fél több-kevesebb kárára. A hamis jelek között megkülönböztethetünk jóindulatú és rosszindulatú csoportot, az előbbiek kisebb kárt okoznak, mint hasznot, az utóbbiak fordítva. A rosszindulatú hamisítványokat szokás hazugságnak nevezni.
Ha azonban a hamis jelek elszaporodnak egy rendszerben, akkor annak működése természetellenessé vagy kaotikussá válik és előbb-utóbb a rendszer leáll. Efféle folyamat zajlott pl. az önmaguktól megszűnő kommunista társadalmakban, és valószínűnek tartom, hogy az első világháború előtti Európában is az információs, és következésképp értékrendbeli káosz idézte elő a háború, mint megtisztulási lehetőség igényét.
Napjainkban a civilizált társadalmakban általános választójog van érvényben, a döntéshez szükséges információkat, jeleket a tömegmédia szolgáltatja. Eme posztmodern társadalmi rendet méltán nevezhetjük médiademokráciának, amely valószínűleg nem azonos az ideális demokráciával, bár, hogy ez utóbbi pontosan miből áll, azt nem tudnám megmondani. A médiademokrácia a jelek mátrixában működik és bizonyos, hogy adaptív potenciálja, életrevalósága e jelek valóságos realitással való kapcsolatának függvénye. Más szóval, a tömegmédiában globálisan és lokálisan keringő igaz és hamis jelek aránya határozza meg az efféle társadalmi rendszerek életképességét. Ebből adódóan vélem úgy, hogy a tömegmédia a posztmodern társadalmakban az elsődleges hatalmi tényező békeidőben.
Van azonban a jelek működésének egy másik, nélkülözhetetlen faktora is, ez pedig a befogadó fél, emberek esetében személyiség, vagyis az önálló döntésre képes, felelős egyén. A jelek tudatra gyakorolt hatását nevezzük szuggesztív hatásnak, a befogadói fogékonyságot pedig szuggesztibilitásnak. Mindannyian szuggesztibilisek vagyunk, ám akármilyen erős szuggesztív erőtérben mozgunk is, a döntési képességünk, akaratunk, felelősségünk nem vész el. Tehát hogy egy szabad ember mit cselekszik, azt elsősorban az határozza meg, hogy ő miféle személyiség, nem pedig az, hogy milyen propaganda hatása alatt áll. Ez lehet az a bizonyos emberi tényező, ami a média hatalmi potenciálját ellensúlyozhatná bármikor, ha erőre kapna. A szuverén személyiség erőre kapása elsősorban annak minőségén múlik, azonkívül a környezeti nyomáson, vagyis azon, hogy elég nagy-e a rosszlét, ami arra késztet, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba.
Napjaink fejlett civilizációiban nem jellemző a rosszlét, minálunk feljövőben van, de még mindig kevés. A médiasugárzást befogadó egyedek személyiségét, minőségét határainkon túl nem nagyon tudom megítélni, de minálunk van egy biztos támpont, ez pedig az a tény, hogy a választópolgárok fele, egyharmada tudatosan az erkölcstelenség mellet voksol. Minálunk a rosszindulatú hamis jel forrásával együtt önmagát leleplezte, pontosabban felfedte, mint ahogy az exhibicionista a parkban a kislányok előtt kitárja a szívét. Joszif Viszarijovics Dzsugasvili ennél jobban tisztelte híveit, ő mindvégig meghagyta nekik a hazugságot, mint titkos menedéket. Ma Magyarországon a hazugság önnön ocsmánysága által népszerű, a parlamenti ülések az exhibicionista kitárulkozása óta melegfesztiválok.
Ma minálunk demokrácia van, ehhez kétség nem férhet, a demokrácia pontosan olyan, mint ahogy az ma Magyarországon működik. Ahogy a szocializmusnak is van létező és nem létező formája, úgy a demokráciának is ez a valóságos léte. Nagy hiba lenne valamiféle ideális demokrácia után sóvárogni. A polgárok a sugárzott jelek alapján választanak a valóságos realitás tárgyai közül, melyekkel közvetlenül sohasem találkoztak. Ez a médiademokrácia eredendő mágiája. Mindez persze nem baj, csak akkor, ha a jelek között felszaporodnak a rosszindulatú hamisítványok. Állítólag a tömegpusztító biológiai fegyverek használata nem engedélyezett, mégis a tömegmédia, mint precíziós bio-pszicho-szociális fegyverrendszer hamis jelek sugárzásával nemcsak nálunk, hanem globálisan tudatroncsoló hatást fejt ki.
Azonban a mai magyar haladóbb, a világátlagot megelőző poszt-posztkommunista demokráciánkban a propaganda, a szuggesztibilitás, a média, a hamis jel már nem bír jelentőséggel, a tömegkommunikációs miliő immáron igaz, leplezetlenül bűnös és elfogadott. Tegyük hozzá, hogy jelenleg még nem a többség által, de hát demokráciában a többség is csak négyévente két napon jut szóhoz.
De hát miféle emberek azok, akik igent mondanak arra, hogy leköpjék őket, becsapják és kizsebeljék gyerekeiket, unokáikat? És miféle alakok azok, akik az országnak szemébe hazudó és bevallottan is rosszul kormányzó embert pártelnökükké választják? Ugyan mi lehet egy ilyen pártnak a programja és mit várnak tőle szimpatizánsai? Lehet-e segíteni, változtatni rajtuk? Érdemes-e egyáltalán efféle kérdéseken gondolkodni? Az én válaszom az, hogy segíteni nem lehet és gondolkodni sem nagyon érdemes. Én pszichiáter vagyok nem pedig vallásszakértő, de úgy látom, hogy a posztmodernben a zsidó-keresztény hittörténet új fejezetéhez érkezett: ószövetség, újszövetség, bűnszövetség. Bűnösök közt a bűn nagy összetartó erő, erényesek között viszont az erény nem az. Az erényre épülő pártpolitika tehát pszichológiai képtelenség. Mindazonáltal a demokrácia nem jelent nagy gondot ott, ahol jólét van. Nálunk nincs jólét.
Van viszont egy speciális kommunikációs közeg, ami a rosszindulatú hamis jeleknek, vagyis a hazugságoknak kedvez. Ennek lényege a szalonképes, diplomatikus, parlamentáris szóhasználati kötelezettség. Azok az ügyek és emberek viszont, akikről beszélni kell, mert meghatározzák a mindennapjainkat és a jövőnket is, egyáltalán nem szalonképesek, nem jól neveltek, nem úri modorúak, hanem aljas, obszcén bűnök és bűnözők. Efféle dolgok és emberek saját néven nevezése nem ildomos, mert aki trágárul beszél, azt elítéli a közvélemény. Ha viszont szépen beszélünk az ocsmányságokról, akkor cimborálunk velük, a közvélemény pedig nem ismeri fel őket, legalábbis, ha nem akarja. Így válik a hamis jel kivédhetetlen pszichológiai fegyverré a demokráciában, aki leleplezi, rajtaveszt.
Manapság nem divat istenben hinni, hacsak nem korosodó bárányok vidám nyájában vasárnap, de nem is kell ahhoz, hogy az isteni rendelkezés beteljesedjék. Márpedig nem sok egyéb reményünk lehet a magyar demokrácia nemzetbarát fordulatát illetően, mint az isteni végzet beteljesedése az istenben egyébként sohasem hívő, korosodó elvtársakon. Vagyis hogy a mindenható könnyítse meg ágyuk szalmáját, mielőtt a szavazócédulával még nagyobb bajt hoznak saját szeretteik fejére. De addig is én azt javaslom, hogy beszéljünk igazat, ne csak egymás közt, hanem nyilvánosan is, következetesen, a dolgokat a saját nevükön nevezve, mert nemcsak az igaz jel nemesebb mint a hamis, hanem a használója is az. Így pl. ha véletlenül hazug disznókkal találkozunk, ne szólítsuk őket miniszterelnök úrnak.
Botond Gyula
2007-04-04