Felkért hozzászólás a Posztmodernológiai Kutatóközpont és a Professzorok Batthyány Köre által rendezett Média-reguláció című konferencián
Elhangzott: Bp. 2005 ápr. 20. Magyar Kultúra Alapítvány Székházában
Botond Gyula:
Szuggesztibilitás, mint a médiahatás nem mediális komponense
2003 márciusában a Kód és rettentés című konferencián egyik előadó döbbenetének adott hangot a WTC tornyok lerombolásának örvendező izraeli palesztinok láttán. Az előadó azonban valójában a televíziót látta, ami örömükben ugrándozó embereket mutatott, és a kép alá mondott szöveget hallotta, amely szerint ők izraeli palesztinok, akik éppen a WTC tornyok leomlása miatt ujjonganak.
Mi történt itt? A médiából előbukkanó közvetített információ a valóságos realitás helyét töltötte be a befogadó ember tudatában. A virtuális realitás átkapcsolása valóságos realitássá nem a média munkája, hanem az, a közvetítést befogadó ember szellemi kapacitása. Ezt a lélektani mozzanatot nevezzük itt szuggesztibilitásnak.
A szuggesztibilitás alapvető és eredendő lelki tulajdonsága az embernek, de jelentősége az utóbbi száz évben sokszorosára nőtt a megelőző korokhoz képest. Szuggesztív úton szerzünk tudomást mindazon ismeretekről, melyek nem a természet közvetlen (szó nélküli) megtapasztalása által adódnak, pl: magyarázatok, hírek, pletykák, múltbéli dolgok, értékrendek, szabályok stb. Elhisszük, amit mondanak, tanítanak nekünk és talán az emberi kultúra egésze visszavezethető ezen, jó értelemben vett, hiszékenységünkre.
A 20. század azonban gyászos bizonyítékát adta a szuggesztibilitással való visszaélés lehetőségének. A megváltást hirdető ideológusok tömegek tudatába ágyaztak be virtuális képzeteket, melyek ott a valóságos realitás helyét foglalták el, és ennek megfelelően vezérelték a cselekedeteket. Szuggesztív úton nem csak konkrét ítéletek: mi micsoda, ki kicsoda, közvetítődnek és válhatnak valóra, hanem értékrendek, szokások, erkölcsi elvárások, identitás elemek is beépíthetők a tudatba, a személyiségbe.
A kommunikációs médiumok mai fejlettségükhöz mérten a hetvenes évekig viszonylag gyengéknek nevezhetők, mégis e kezdetleges tömegkommunikáció, pl: plakát, szónoklat, újságok útján tettek szert nagy embertömegek hamis tudati tartalmakra, világ- és emberképre.
A posztmodern kor beköszöntével azonban megváltozott a világ, a legújabb kommunikációs eszközök néhány perc leforgása alatt, akár az egész emberiség tudatát képesek feltölteni azonos virtuális tartalommal. Ezen legfejlettebb kommunikációs médiumok hatékonyságnövekedése leginkább szuggesztivitásukban mutatkozik meg. Egy multimédiásan (színes, mozgó, képi, zenés, beszédes, feliratos, ismételt, hatalmat mutató) sugárzott üzenet szinte kivédhetetlenül tör be a tudatba és ott a valóság élményét kelti.
A közvetített virtuális realitás azonban csak akkor jelent problémát, ha túlságosan távol áll a valóságtól, vagy szándékosan hamis. Tény, hogy a manapság globálisan szórt médiasugárzás jelentős része, véleményem szerint legalább egy harmada, szándékosan hamisított, tehát hazugság. Bizonyos pontjain a világnak, lehet, hogy a mai Magyarország is ilyen, az arány még rosszabb.
Mit lehet tenni? Néhány dolgot bizonyosan nem. Nem lehet a médiumok mennyiségi növekedését, invázióját megállítani, talán fékezni sem. Nem lehet a kommunikációs médiumok elől elmenekülni, pl: a „szabadba”, vagy egy elzárt „szubkultúrába”. Nem lehet a médiumok további fejlődését megakadályozni vagy fékezni. Nem lehet a közvetített üzenetek tartalmát nagy százalékban, „optimális mértékben” valóságnak megfelelővé, tehát igazzá változtatni, bár erre törekedni érdemes, itt a kis eredmény is eredmény.
Úgy vélem azonban, hogy mégis csak van védekezési lehetőség a hamis üzenetekkel szemben, de kevésbé a média felől, inkább a célszerv, a tudat oldaláról. Lényegesen megváltozott, „médiasugárzással fertőzött” világunkban a tudat tisztán tartása létkérdés, melyet fiatal korban el lehet kezdeni. A tiszta tudat itt azt jelenti, hogy az információt befogadó egyén folyamatosan megkülönbözteti a valóság közvetlen megtapasztalása által szerzett ismereteket a közvetítettektől. Ezt a műveletet, mint szellemi tréninget már tanuló korban lehet gyakorolni, feltéve, hogy a tanár vagy a szülő felvállalja azt a tehertételnek tűnő mozzanatot, hogy bevallja, amit ő mond vagy tanít, meg amit a könyvek, újságok írnak, az nem maga a valóság, hanem közvetített információ. Ha a fenti példában említett előadó ezen gyakorlatnak megfelelően gondolkodott volna a tévében ugrándozó emberekről, akkor azt a kérdést kellet volna felvetnie, hogy miért pont ezt közvetítik nekem a tévén. A virtuális és valóságos realitás folyamatos megkülönböztetése másfajta világszemléletet eredményezhet, mely, véleményem szerint, némi védelmet jelent a szuggesztív médiahatásokkal szemben.
A hamis információk ellenében egy másik fegyver, amit „szuggesztív implantáció”-nak nevezek, megegyezik a rosszindulatú média által is (ki)használt technikával. Ami információ bejut a tudatba, az ott mindenképpen „fészket rak”, asszociációs köröket indít, emléknyomot hagy, többé-kevésbé módosítja a korábbi szemléletet. Ezért érdemes, kell az igazságot tudó embernek azt kommunikálnia, közvetítenie még akkor is, ha visszautasításra számíthat, mert egy információt elutasítani is csak azután lehet, ha már a tudat befogadta, megértette. Az elutasítás nem törli a tudatból az anyagot, tehát a „szuggesztív implantátum” működőképes marad és alkalom adtán aktivizálódik, nem érdemes tehát elhallgatni.
Média reguláció gyanánt további lehetőségként említem a sokirányú tájékozódást, mely ismert, munkaigényes védekezés a monoideologikus szuggesztív hatás ellen. Ennek alapfeltétele az információk hozzáférhetősége, de úgy vélem, ma Magyarországon lényegesen nagyobb az információk szabadsága, mint az irántuk tanúsított érdeklődés, tehát itt sem a médium az, ami igazából regulációra szorul.
Végezetül csak megemlítem a médiabirtoklás fontosságát, ami nem pszichológiai esemény. Fenti meggondolásokból is adódóan úgy vélem, minél több és minél hatékonyabb kommunikációs médiumot birtokol valaki, annál nagyobb részt képes a világból saját részére kihasítani, legalábbis addig, amíg a szuggesztív médiasugárzással szemben nem tudunk elég hatékonyan védekezni. Manapság tehát a médiáért folyó harcot nem túlzás a létért folyó harcként azonosítani.