Kommunikáció

• Kommunikáció formája
• Szuggesztibilitás, mint a médiahatás nem mediális komponense
• Média-mágia
• A hamis jel, mint biológiai fegyver
• Tudat, médium, média – Valóságépítés
• Occurrence
• Védőoltás hazugságjárvány ellen
• Covid és média
• Médiakutató
• Kultúra
• Hatáskutatás
• Értékek
• Bulvár

Médiakutató 2.

Kultúra

A Médiakutató folyóirat markáns ideológiai felütéssel indul, mely aztán végighúzódik élénken és repetitíve, az összes évfolyamon. Az első számban az ún. „kritikai kultúrakutatás” (cultural studies), a múlt század második felében induló szociológiai (helyesebben kultúrpolitikai) irányzat kerül ismertetésre. ¹ E kritikai szemléleti irányzat mára a társadalomkutatás minden szegmensét hálójába fonta, köztük a médiakutatás egyik húzóágazatnak tekinthető. Az eszme alapítói munkás származásúak, társadalmi osztályokban gondolkodnak ma is, szemléleti alapnak a marxizmus továbbgondolását tekintik.

Az elmélet szemiotikai megalapozása a valóság közvetlen megtapasztalása lehetetlenségének bizonygatásával indul, amiből adódóan a jelek, melyek (közvetlen?) megtapasztalását valami miatt mégis csak megengedik a szerzők, képezik, konstruálják a valóságot magát. Márpedig a jelek műtermékek, társadalmi, hatalmi viszonyokat tükröző konstrukciók, tehát a valóság maga is ugyanilyen bizonytalanság és puszta önkény, amint azt unalomig olvashatjuk az ún. posztmodern gondolkodók végeláthatatlan szövegeiben (tanításaiban) is. Már itt, az alapoknál gyanús furcsasággal találkozunk, a valóság léte és megtapasztalhatósága ugyanis nem a szemiotika, hanem az ontológia és episztemológia tárgykörébe tartozik. A szemiotika, mint ismeretelméleti alapkategória szerepeltetése egyfajta kabbalisztikus világmagyarázat jellegét ölti, mintha a világ és a gondolkodás a nevekkel (jelekkel) kezdődne. Idézet a „negativista” ideológia alapvetéséből:

„Az első és a továbbiak szempontjából igen lényeges elem a szakítás azzal a pozitivista ismeretelméleti hagyománnyal, amely szerint a valóság valami közvetlenül megtapasztalható, átélhető dolog lenne. Az érzékszerveinkkel felfogott valóság nem más, mint jelzések (signal) sokasága, amelyek azonban csak akkor nyernek értelmet, ha egy jelrendszerbe (sign system) illesztjük be őket. A világ megtapasztalása tehát nem közvetlenül, hanem egyfajta értelmező struktúrán keresztül, áttételesen zajlik. Ez a bizonyos értelmező struktúra pedig nem valami univerzális, eleve adott, sosem változó, független dolog, hanem nagyon is társadalmi konstrukció.”

Vajon egy médiakutatásra vállalkozó jámbor PhD hallgató észre veszi-e, hogy itt nem filozófiát olvas, hanem intellektuális zagyvalékot? Ha ugyanis a valóság receptoraink útján, tehát közvetlenül nem megtapasztalható, akkor a fenti ítélet sem bír semmiféle valóságos tapasztalati alappal, vagyis fikció. Ha a valóságot, vagyis a létező összes dolgot nem tudja egy lény (pl. az ember) megtapasztalni a maga valójában, vagyis közvetlenül, akkor honnan tud róla akár annyit is, hogy közvetlenül nem megtapasztalható? Ha viszont itt egy hitrendszerrel van dolgunk, akkor ezt jelezni illene a szövegben, lehetőleg mindjárt az elején, nem pedig tudomány, vagy filozófia látszatát kelteni.

Az idézett szolipszizmusba futó tételben összekeveredik a tapasztalati működés az intellektuális működéssel. Tapasztalati működésre az állatok is profi módon (közvetlenül) képesek, de intellektuális működésre nem. Az ember ugyanilyen, állati mintájú tapasztalati működéssel bír, de megengedheti magának, feltéve, hogy van kedve és ideje, az intellektuális működést, pl. az értelmezést is. Összes tapasztalásunkhoz képest, melyek nagy többségét tudatosan észre sem vesszük, ezek igen ritka pillanatok, bár a figyelmet nagymértékben képesek lekötni. Az intellektuális működés (megértés, következtetés) azonban, amennyiben tapasztalati kérdésről van szó, csakis utólagos lehet. A valóság tehát megtapasztalható, sőt, amit képesek vagyunk tapasztalni, az nem is lehet más, mint maga a valóságos realitás. Ha pl. a televízió Tom és Jerry filmet sugároz, akkor, amit tapasztalok, az a tévékészülék mint tárgy, illetve abban a katódsugárcső villogása. Mindebből macska és egér a tapasztalatot követő tudati, intellektuális működésem által jön létre, mint virtuális realitás. Aki efféle tudati működésre nem képes, annak marad a „szimpla” valóság, a villogó fény. Tapasztalatunk tárgyai, a valóságos dolgok akkor is azonosak önmagukkal, ha nem ismerjük a nevüket, ha pedig nevet adunk nekik, attól sem lesznek mások. A kommunikációs jelek pedig nem keverendők össze a valóságos realitással.

Itt egy valóban alapvető szemléleti kérdésről van szó, mely a tömegmédiumok hatását, értékelését képes „paralógiás” (mellégondolkodás, –beszélés) irányba terelni. Talán nem árt megemlíteni azt a szintén nem mellékes kommunikációtani tételt, hogy mégis csak lehetségesek a létező dolgok között olyanok, melyek léte a puszta „szemiózisban” gyökerezik. Ezek a fikciók és a hazugságok.

Az elmélet szemiotikai alapját Valentin Nyikolajevics Volosinov szovjet marxista nyelvész neve fémjelzi, akinek szellemét igyekszik hűen követni a szerző:
„[…] a jelentés a társadalmi interakciókban állandó harc tárgya”.

Nem. A jelentés nem „állandó harc tárgya”, hanem megállapodás, szerződés tárgya. E megállapodás foglalata pl. a közlekedési jelek szabályrendszere, a nyelv esetében pedig az értelmező szótár. A jelek békés úton nyerik el jelentésüket, a marxisták viszont a békés utat nem ismerik, amint azt már megtapasztalhattuk (közvetlenül).

Volosinov gondolatai az elmélet alapvetéséhez tartoznak, érdemes tovább idézni a cikkből:
„A jel nem más, mint az ideológia anyagi formája […] Az ideológia ily módon nem választható szét a jeltől […] és átszövi az élet valamennyi területét.”

Ily módon valóban nem választható szét az ideológia sem a jeltől, sem a tudománytól, vagyis itt nem tudományról, hanem ideológiáról van szó. A cikk szerzője a szemiotikai szakaszt így foglalja össze:
„[…] a szöveg nem egy lezárt, törvényszerű, és »objektív« jelentést hordoz. Legfontosabb jellemzője éppen a poliszémia, többértelműség.”

Ez a tétel (szöveg) is tipikusan megtévesztő, saját ítélete alól önmagát kivételnek tekinti – egyértelmű. A szöveg (kommunikáció) lényege természetesen az egyértelműség. Ahogy szemünkkel sem tudunk két pontra fókuszálni, úgy a tudatunkkal, megértésünkkel sem, persze vannak emberek, akiknek a szeme sem áll jól, és vannak, akik szeretik a szövegeket egyszer így, másszor úgy értelmezni, pillanatnyi érdeküknek megfelelően.

A cultural studies néven futó ideológiai rendszer létrehozói: Edward Arthur Thompson, Richard Hoggart, Raymond Williams, Stuart Hall, a megtermékenyítő szellemi elődök pedig: a már említett Volosinov, Antonio Gramsci, Louis Pierre Althusser, valamint az ún. Frankfurti Iskola (Benjamin, Marcus, Horkheimer, Adorno, Habermas). Mindegyikük közös ideológiai gyökere a marxizmus, tehát maga Marx Károly is napjaink médiakutatása meghatározó alakjának tekinthető. E nevek után „sapienti sat” szlogennel akár le is zárhatnám a témát, de nem szeretném bizonytalanságban hagyni az e téren kevésbé sapiens olvasókat.

Gramsci ún. hegemónia elmélete a kritikai kultúrakutatás meghatározó, „gyümölcsöző” elemeként funkcionál. A marxista gondolkodó a kapitalizmus hegemón kultúráját, mint ideológiát a munkásosztállyal szembeni kényszerítő eszközként jelöli meg, melyben a „józan ész” a burzsoá értékrendet, ideológiát testesíti meg, és persze konzerválja. A cikk szerzője szerint:
„Bármennyire is természetesnek tűnik a józan észre hivatkozó világleírás, a gyökere nem a valóság, s társadalmilag konstruált mivolta nyilvánvalóvá válik, ha megfigyeljük, időben és térben mennyire változó.” (Érdemes feltenni a kérdést, hogy e megállapítást a szerző saját józan esze szerint valónak véli-e, és vajon meddig tartja érvényesnek?)

Althusser „gyümölcsöző” hozzájárulását a kritikai kultúrakutatáshoz a következő mondatokkal ecseteli a szerző:
„Egy igaz tudat léte azt jelentené, hogy létezik a valóság megismeréséhez vezető közvetlen út, empirikus tapasztalás. Az utóbbi ismeretelméleti pozíciót Althusser nem osztja, a megismerés és tudás csak a nyelven, illetve a kultúrán keresztül, diszkurzív áttéttel lehetséges, melyek maguk társadalmi konstrukciók.”

Althusser definitív elmebeteg volt, felesége megfojtásának bűne alól, ő maga elmebeteg mivoltát mintegy „disszkurzív áttétet” használva nyert felmentést (diminished responsibility). ² A tudatról és a valóságról alkotott kesze-kusza téziseit tehát megbocsáthatjuk neki, ám egy napjainkban is aktuális (hegemón) kultúrakritikai szemléletet a fenti ismeretelméleti megfontolásokra alapozni nem megbocsátható.

A cultural studies globális szövegáradata tematikáját tekintve „extrém holisztikus”.³ Az érintett témák: társadalomkritika, szociológia, politológia, történelem, filozófia, irodalomkritika, kommunikáció– és médiakutatás, politikai gazdaságtan, feminizmus, szexualitás, nemiség („gender ideológia” ⁴), oktatás, művészetek, zenehasználat ⁵, kulturális antropológia, nemzetiség és etnikumok kutatása. A csapongó tematikát egybefogó ideológiai mátrix a hatalmi, hierarchikus viszonyok projiciálása az emberi világ minden mozzanatába, valamint a kritikai álláspont képviselete minden, a szerzők által érintett (kikezdett) tárggyal szemben. A média vonatkozásában a kritikai kultúrakutatás elsődleges célpontja az értelmiségi elit által preferált ún. magas kultúra, mely úgymond hegemón, kirekesztő pozíciót vindikál magának a populáris, tömegkultúrával szemben. A cikkíró az elmélet három jeles alakját idézi:

John Fiske és John Hartley:
„A kultúra éppúgy a jelentésekért folytatott harc, mint ahogy a társadalom a hatalomért folytatott harc.”

Graeme Turner:
„a populáris kultúra az a harcmező, amelyen a domináns nézetek kivívják a hegemóniát; ráadásul állandó harcmező, melynek paramétereit részben a gazdasági állapotok határozzák meg ugyan, de területe az ideológia és reprezentáció szintjén megnyilvánuló politikai küzdelem.”

A kultúra fogalom jelentéséről alább még lesz szó, itt csak annyit jegyeznék meg kissé bátortalanul, hiszen a világ összes szótára nem volt a kezemben, hogy nem található olyan lexikon, amely a kultúra fogalmát harcként definiálná. Egy még Sztalin szellemiségében íródott filozófiai lexikon sem minősíti a kultúrát harcnak (hanem anyagi és szellemi értékek összességének), csupán a „proletár kultúra” megteremtéséhez vezető utat nevezi forradalomnak:
„A proletár kultúrának jellemző ismérve tömegjellege, az egész népre kiterjedő volta is […] Az a folyamat, amelynek során a dolgozó tömegek birtokukba veszik a kultúrát teljes forradalmat jelent: kulturális forradalmat.⁶”

Úgy tűnik, hogy a kultúra (és a társadalom), mint „harc”, „állandó harcmező”, „küzdelem” átértelmezésével valóban sikerült a marxizmust továbbgondolni. Valószínűnek tartom, hogy a cultural studies szerzőgárdája hamarosan megszerkeszti saját „újbeszél”⁷ szótárát, melyben meghatározzák régi fogalmaink korszerű jelentését, de félő, hogy a szöveg eredendő többértelműségéből következően ez az értelmező szótár végtelen hosszúságú lesz, vagyis értelmetlen.

A kritikai szemlélet nem hagyhatja érintetlenül természetesen az értékrendet, magát az érték fogalmat sem. Idézet a kritikai teória egyik amerikai jelességétől, Barbara Herrnstein Smithtől:
„Az, amit »értéknek« nevezünk, sem a tárgyak öröklött tulajdonságának, sem az alanyok véletlenszerű kivetítésének nem tekinthető, hanem inkább valamilyen gazdaság, sőt tetszőleges számú gazdaság (azaz a javak juttatásának és körforgásának rendszerei) dinamikájának terméke egy változó állapothoz viszonyítva, amely állapot tárgyának vagy entitásának eltérő (változó) értéke lesz.”⁸

A felteendő kérdés ismét ugyanolyan, vajon a szerző értéknek tartja-e saját értékszemléletét, és ha igen, akkor az milyen gazdasági háttérrel bír? E szöveg olvastán könnyű lenne viccelődni pl. a tárgyak öröklésmenetéről, vagy a „valamilyen gazdaság” szisztémájáról, esetleg az állapot tárgyáról, mint olyanról, vagy az egész mondat értelmetlenségéről, ahogy Sokal és Bricmont fizikusok teszik a posztmodern értelmiségieket nevetségessé tevő, ám önkritikára semmilyen mértékben nem késztető könyvükben.⁹ Csakhogy a helyzetünk egyáltalán nem vicces, ezek a szövegek diploma és PhD vizsgatételek ma. Az efféle kultúrakritikai szövegek tételeit (törvényeit) amennyiben önmagukra vonatkoztatjuk, megsemmisítik önmagukat, az önreflexió azonban nem szokása a szerzőknek, sokkal inkább mintegy kívülálló, felsőbbrendű pozícióból ítélkeznek.
„A posztmodern cultural studies a világ szinte minden egyetemén tantárgy lett mint a kortárs kulturális jelenségek megértésének a tudománya. Bár a cultural studies befolyása kétségtelenül ma is azokon a területeken a legnagyobb, ahol a posztmodern kulturális szemlélet korábban is markánsan jelen volt, így az etnikai kisebbségek, a társadalmi nem, az ifjúsági szubkultúra vagy a deviáns társadalmi csoportok identitásának a vizsgálatában, érdeklődési területe mára kiterjed a társadalmi élet minden területére […]”¹⁰

Végezetül még egy ellentmondásos szemléleti momentumot észrevételezek a kritikai kultúrakutatás média témaparkjából, mely ebben a bemutatkozó tanulmányban is fellelhető és a későbbi lapszámokban is rendre felbukkan. (Részletesebb bemutatása a következő fejezetben.) A kutatók egyfelől azt a nézetet hirdetik, hogy az üzenetek befogadói nem puszta kiszolgáltatottjai a jeleknek, hanem aktív dekódoló, értelmező, integráló mentális munkát végeznek a befogadás során, a médiahatás kvázi bagatellizálható. Másfelől és más alkalmakkor pedig a média tudatformáló hatásának erejét, fontosságát emlegetik, attól függően, hogy a vizsgált médiatartalom ideológiailag milyen minőségű.

„[…] fontos még egyszer hangsúlyozni, hogy a folyamat a befogadó aktív közreműködésével zajlik. Még ha döntési terét számára tudatosított vagy kevésbé tudatosított korlátok határolják is be a különböző strukturális beágyazottságoknak megfelelően, akkor sem totális determinációról van szó, hanem a médiatermék aktív feldolgozásáról és a jelentés felőli döntésről. Ez az emancipatorikus elem meghatározó a cultural studies-ban, végső soron ebben rejlik ugyanis a szubjektum cselekvési lehetősége.”

Lejjebb pedig: „A társadalom tagjai a médián keresztül részévé válnak egy általános kommunikációnak, így kulturális identitásuk kialakításában, a társadalomba való integrálásában meghatározó a média szerepe.” (Ha jól értem, akkor a cultural studies-ban az „emancipatorikus elem”, a kulturális identitás kialakításában pedig a „média szerepe” a meghatározó.)

Az itt bemutatott kritikai kultúraszemlélet a Médiakutató folyóirat stabil, kritika nélküli (fundamentális) ideológiája, vagyis a tudományos jellegű szaklapban ezzel ellentétes (kritikai) nézőpont nem jelenik meg. Mi is az, amit a cultural studies szövegekben látni érdemes az én olvasatom szerint? A hatalomra törő igyekezetet. A szerzők obszesszív jelleggel hatalomban, harcban gondolkodnak, a társadalom minden alkotóelemébe hierarchikus, elnyomó rendszert látnak bele, és minden olyan hierarchikus rendet, ahol nem az ő kezükben van a hatalom, aláásni, rombolni igyekeznek. Ennek elsődleges fegyvere a nyelv, a jelentések (szándék szerint a valóság) átírása, másodlagos fegyvere pedig minden olyan dolog nivellálása vagy értéktelenítése, ami nem általuk megjelölt kultúrértéket képvisel. Az elmélet tartalmilag és formailag is kimeríti a „deceptive science” fogalmát, szervesen illeszkedik Kevin Macdonald kaliforniai pszichológus tanár által az evolúciós pszichológia szemszögéből vizsgált 19-20. századi kritikai ideológiák, úgymint marxizmus, Boas-féle antropológia, pszichoanalízis, Frankfurti Iskola, posztmodernizmus (dekonstrukció) sorába. ¹¹