Kommunikáció

• Kommunikáció formája
• Szuggesztibilitás, mint a médiahatás nem mediális komponense
• Média-mágia
• A hamis jel, mint biológiai fegyver
• Tudat, médium, média – Valóságépítés
• Occurrence
• Védőoltás hazugságjárvány ellen
• Covid és média
• Médiakutató
• Kultúra
• Hatáskutatás
• Értékek
• Bulvár

Médiakutató 4.

Bulvár

A bulvársajtó lexikális meghatározásából: „A közönségsikert népszerű témák szenzációhajhászó tálalásával, harsány tipográfiával, képekkel és olcsó árral törekszik elérni ¹.” A bulvár(média) fogalma alá szokás sorolni manapság a szórakoztató, elsősorban kereskedelmi célú tévé és rádióműsorokat, sőt magukat a kereskedelmi csatornákat is. E dolgozatban a bulvár elsődleges jellemzőjének és céljának a kereskedelmi, haszonszerző médiatevékenységet tekintjük, a szórakoztató funkciót pedig e célirányos tevékenység egyik eszközének. A bulvárelemző szövegekben viszont a központi kérdés a kultúra és az erkölcs, akár pro, akár kontra ítéletről van szó, az előbbi esetben mentegető, utóbbiban elítélő jelleggel. Ha azonban a bulvárt a szórakoz/tat/ás, inkább kulturális értelemben vett olcsó formájának tekintjük is, sem a magas kultúra, sem a fennkölt erkölcsiség nem kell, hogy értékmérője legyen. A „média előtti korban” is készítettek vicces és obszcén rajzokat, és pletykálkodtak is tömegesen, tehát a bulvár iránti „népi” igényt természetesek tekinthetjük. Olcsó szórakozásra nem csak a „tömegeknek”, hanem a magasan művelt keveseknek is szükségük van, de még ha nincs is, akkor sem lehet alapjaiban elítélendő egy efféle tömegigény és annak kielégítése. Azonban a valóságshow egyik magyar epizódjában a szereplő a tévékamera előtt nyilvánosan önkielégít. Egy másik hazai etnikai valóságshow címszereplője a vécén ülve beszél a nézőkhöz. Egy tévés kibeszélőshow civil szereplői ordítva káromkodnak, leköpik egymást, a stúdióbeli verekedést a biztonsági emberek (látszólag) próbálják megakadályozni. Akkor itt most miről van szó?

Efféle esetekben szó sem lehet(ne) bulvár, tabloid ² , „neotelevízió” , ³„neomédia”, „kis színesek”, ponyva, olcsó szórakozás, pletykarovat, populáris kultúra, valóság-televíziózás stb. erősen eufemisztikus, vagy inkább hamisító szándékú megjelölésekről. Itt az emberi lét ocsmány, visszataszító oldalával találkozunk, ami nemhogy nyilvánosság elé nem való, hanem még saját maga előtt is szégyelli bevallani, aki belekeveredik. A szégyen nem egy etikai kategória, hanem egy eredendő emberi érzés, hasonlóan a szeretethez. Szégyentelen viselkedésre képes lehet valaki haszonszerzési céllal, a média szégyentelen szereplőit illetően inkább erről van szó, illetve képtelen lehet szégyenérzetre valaki antiszociális, pszichopátiás karakteréből adódóan, vagyis lelki (emberi) fogyatékosság esetén. A kereskedelmi médiában azonban megfordul az erkölcs: „A szégyentelenség a felelőtlen közöny légkörében »pozitív« média-érték.” ⁴

Bulvár címszó alatt a Médiakutatóban elsősorban efféle műsorok elemzése és értelmezése zajlik, nem véletlenül, a jó értelemben vehető (soft) bulvárral (pl. Harlequin füzetek) nincs mit foglalkozni. A televízió különleges viszonyban van a bulvár műfajjal, technikai adottságaiból következően a legkomolyabbnak szánt üzenetek is szórakoztató jellegűek, az infotainment nem műsorkészítői szándéktól függ, alapjáraton adott. Így amit a televízió direkt bulvárnak szán, az már a műfaj hard core kategóriájához tartozik, vagyis csalás, hazugság, trágárságok az építőelemei. A tévés bulvár produkciók közül itt többnyire csak kettővel foglalkozunk, egyik a valóság show, ahol civil (nem színész) szereplők egy bekamerázott térben végzik hétköznapi jellegű tevékenységüket, a másik a talk show, vagy kibeszélő show, ahol szintén civilek egy stúdióban provokatív kapcsolati szituációkba keverednek, illetve őszintének mutatkozva beszélnek intim dolgaikról. E műsoroknak magasan iskolázott szereplői nincsenek.

Nem szeretnék e műsorok értékelésébe feledkezni, azt már sokan megtették, a róluk szóló „tudományos” szövegek viszont fontosnak tűnnek, mert bevallottan oktatási, nevelési célt szolgálnak. Részlet egy beszélgetésből:

„Médiakutató: Mindenesetre a főműsoridőben közvetített jelenetek egy része (az egyik szereplő önkielégítésének közvetítése, az ondó kozmetikai alkalmazásáról folytatott elmélkedések, a banánnal imitált óvszerhasználat) óriási felháborodást keltett a konzervatív értékrendet képviselő nézők körében.

Buda Béla: A felháborodásban minden jogos, de mégis sok a képmutatás is (aligha e műsorból tanulják el a fiatalok az önkielégítést, a malackodást vagy a fallikus szimbólumokat). A felháborodás akár arra is alkalmat teremthet, hogy a szülő, a nagyszülő, rokon, erkölcsi tekintély személy komolyan elbeszélgessen a gyerekekkel ezekről a morális kérdésekről vagy viselkedési normákról. A tapasztalat szerint ugyanis keveset beszélnek velük erről. […] és lehet, hogy a »Big Brother« keltette felháborodás nélkül a serdülő például nem is realizálja, hogy az, amit ők maguk között mondanak, ennyire nem helyes azok szemében, akik neki mégiscsak számítanak. […]

Médiakutató: Mi a véleménye a műsor kultúraalakító hatásáról?

Buda Béla: Ezt a műsortípust abban az értelemben tartom kultúraalakítónak, hogy új értékeket vagy viselkedésformákat alakíthat ki. Része egyfajta új hétköznapi kultúragenezisnek, amelyben maguk a mindennapi kommunikációs sémák kerülnek reflektorfénybe.” […] „Én is nagyon utáltam őket, de szakemberként igyekszem tárgyilagos lenni, visszafojtom az ellenszenvemet, mert esetleg megzavar a gondolkodásban.” ⁵(Alighanem a valóságshow-n nevelkedett nemzedék már fejlettebb embertípust fog képviselni, az ellenszenvével nem kell bajlódnia, mert ki sem fejlődik benne olyasmi.)

A kulcsszó a főműsoridő lett volna, amit az újságíró fel is kínált. Ugyanis pornót lehet találni a nyomtatott, vagy elektronikus médiában a számára kijelölt helyen, ha valaki ennek segítségével óhajtaná felvilágosítani gyerekét, unokáját, eddig is megtehette. A valóságshow sunyi obszcenitása azonban még a gyerekműsorok között is felbukkan, a nappaliban folyamatosan üzemelő tévé esetén kivédhetetlenül. Az idézett vitában a szakember végig úgy fogalmaz, hogy szövege a műsor alantas és kultúrérték mivolta között oszcillál. Nem csoda, hogy az efféle tekintélyes szakvélemények mentén a valóságshow az érettségi tételjavaslatok közé is bekerült a NAT 2002 program keretében.

Részlet az egyik legszebb, méltán sokat idézett, a „transzkulturális” mitológiát egészségügyi papírként használó valóságshow metaforából. Szerzője Hankiss Elemér Big Brother apologéta. A cikk a Teller-leveles napilapban, a NAT 2002 botrány idején látott napvilágot.

„Mítoszok. Tele volt ez a veszélyes játék mitikus elemekkel. Volt az egésznek valami édenkertjellege. Gondoljunk csak a sok lustálkodásra és pucérkodásra, ha nem is a füge- vagy almafák alatt, hanem a süppedős pamlagokon és a forró pezsgőfürdő gyönyörteli habjaiban. (Ami másfelől egyébként inkább Dante poklának bugyogó bugyraira hasonlított.) És itt volt Évi, a dunántúli Éva, méltó utóda a hajdani Évának, a maga bűnbeesés előtti ártatlanságában és naivitásában, az esendő állatokat átölelő szelídségében. A hajdani bibliai történetet idézte az is, hogy végül ebből a paradicsomból űzettek ki, már-már lángpallossal, egyenként, a kárhozatra ítéltek. S ha a rendezői utasítás nem arra kötelezte volna őket, hogy emelt fővel, hetykén, szókratészi bölcsességgel és lelkierővel lépjenek ki a boldog világból, akkor minden bizonynyal olyan megtörten botorkáltak volna ki a kertből, mint Ádám és Éva a középkori képeken és freskókon. De lezajlott előttünk a fennkölt Apolló (Szabolcs) és a mítoszbeli »trickster«, a gnómisztikus, hangos, közönséges, de villogó elméjű, életerővel, teremtő energiákkal teli alvilági isten (Majka) párharca. Itt volt Renato, a szelíd, orfeuszi Lucifer, aki éjnek idején varázsolta-kísértette az embereket gitárzenéjével. És itt volt Lorenzo, a görög isten, a törvényen kívüli magányos hős, aki száguldozik fekete lován, repül a szörfdeszkán, és közönnyel tekint le a nyüzsgő kis emberkékre. És mint majd tüstént látjuk felvillan a Hadész, a mennyország, vagy a Júdás-motívum is. Mindezek furcsa mélységeket nyitottak meg a fecsegő felszín alatt.” ⁶

A 90-es évekbeli, az MTV1 (közszolgálati) csatornán sugárzott Friderikusz-show értékközvetítő funkciójáról értekezvén:

„Ugyanakkor a Friderikusz-show-t tarthatjuk az első olyan produkciónak is, amely – a kereskedelmi televíziózás logikáján belül maradva – egyfajta értékvezérelt televíziózást volt képes megvalósítani, így például halmozott számban voltak jelen benne úgynevezett pozitív üzenetek is.”

„A Friderikusz-show-ban az első ilyen típusú üzenet két német fiatalember (Thomas Stettbacher, Mark Kälin) mutatványához kapcsolódott. A fiatalok »STOP AIDS« feliratú pólóban érkeztek a műsorba, ahol az egyikük a másik fejére húzta a condomgumikat, amelyeket az az orra segítségével egészen addig fújt, amíg szét nem durrantak. Ezzel a produkcióval már számos show-t megjártak, hiszen nem épp hétköznapi mutatványukkal ők tartották a világrekordot is. Friderikusz (bár elmondta, hogy tisztában van a kritika várható negatív fogadtatásával) így akart harcolni a HIV vírus terjedése ellen. […] A példából világosan kitűnik a pozitív üzenetek fent már tárgyalt szerepe: egy szórakoztató mutatvány segítségével – amely önmagában kevés értéket képvisel –, kilép a műsor egy olyan értékmezőbe, amelynek jósága (jelen esetben az AIDS elleni küzdelem) sokak számára megkérdőjelezhetetlen, ezzel legitimálva az adott produkció helyénvalóságát is.” ⁷(Mi sem példázza hitelesebben a tévé show a „kereskedelmi televíziózás logikáján belüli” „értékvezérelt” mivoltát, mint a condomlufi, ami szétpukkad.)

Egy a „neotelevízióról” (kibeszélő-show) folyó kerekasztal-beszélgetésben:

„Az eredmény gyakran sokkoló, de ezek az indulatok máskülönben rejtve maradnának a nyilvánosság előtt, holott a vitatkozók életének – és persze a nézők életének is – szerves részei […]” (Elképzelhetők-e mindannyiunk életének olyan „szerves részei”, melyek talán jobb, ha rejtve maradnak a nyilvánosság előtt?)

„A kérdés nagyon konkrét, kemény kérdés, hogy meddig kell elviselnünk ezt a szemetet. És hogy mi a teendő. Én erre azt válaszolnám, hogy remélem, nagyon sokáig, és hogy már velünk marad ez a szemét, mert akkor ez azt jelenti, hogy demokrácia van. Tudniillik hogyha itt az elit mondja meg nekünk, hogy mi a jó nekünk meg mi a nem jó, akkor nagy baj van. Majd én megválogatom, hogy nézem ezt a szemetet vagy nem, a Mónika-show-t akarom-e nézni vagy az m2-n a Zárórát.” ⁸(Aki szerint a demokrácia feltétele a szemét, szociálpszichológus, az ELTE Szociálpszichológia Tanszékének tanszékvezető docense, dékánhelyettes. ) ⁹

A tévé show kapcsán a kultúráról „kritikailag” bölcselkedvén:

„Inkább arról van szó, hogy a középosztály alpári dolognak látja a show-kat, és olcsó látványosságnak az egyszerű emberek képernyőn való megjelentetését. Ugyanakkor tudjuk, hogy a »magas« és az »alacsony« kultúra nem adott, hanem a társadalmi hatalomban gyökerezik. Az ízlés nem univerzális esztétikai kategória, hanem történetileg meghatározott kulturális gyakorlat, amely termeli és újratermeli a társadalmi hierarchiát. […] A hegemón kultúra ideológiája ahhoz a paradox helyzethez vezet, hogy elegendő a talk show-k elítélése és lenézése ahhoz, hogy kulturált embernek lássék valaki – ehhez nincs szükség a magas kultúra ismeretére. […] Természetesen nemcsak a formai-dramaturgiai lehetőségek kihasználásáról van szó, hanem arról is, hogy mennyire képesek ezek a programok olyan társadalmi csoportokat és emberi problémákat bemutatni, amelyek korábban ebben a formában nem jelentek meg a nyilvánosság előtt – azaz mennyire képesek kiszélesíteni a társadalmi és kulturális demokráciát?” ¹⁰(De igen, a magas kultúra „adott”. Akár úgy is mondhatjuk „isteni adomány”, és akinek megadatik, az köteles e lehetőségét a közjó szolgálatában hasznosítani.)

A „hegemón kultúra ideológiája” megköveteli többek között azt is, hogy egy vonószenekarban csak iskolázott művészek játszhassanak. Ha a magas és az alacsony kultúra megkülönböztetése hatalmi kérdés, akkor egy „igazán demokratikus” közösségben lehetséges olyan vonószenekar, amelyben hangszert még soha kezébe nem fogott „többségi”, „tömeg” emberek játszanak. Egy efféle koncert hanghatása, úgy vélem megegyezik egy kereskedelmi tévé show szellemi zsongásával. Az efféle „kamera a vécékagylóban” műsorok védőbeszédeiben a „paralógia” olyan fokával találkozhatunk, ami önmagában már tényleg kultúrértéknek tekinthető. Az ilyen szövegek gyűjtőneve is ismeretes: „bullshit”. Ez, a kritikai kultúrakutatásban igen divatos retorikai stílus olyan szöveget jelent, melyben a hamisítás direkt hazugság formájában nem érhető tetten.

„Frankfurt ¹¹ szerint a bullshit azért ártalmasabb a hazugságnál, mert az utóbbinak figyelemmel kell lennie a valóságra, ugyanis a hazugság az igazságon ütött rés, míg a bullshit panorámaszerű, átfogó vízió, a francia filozófus Jean Baudrillard szavaival: hiperrealitás. A hiperrealitás a szimuláció tökéletes formája: »Miközben átmegyünk egy olyan térbe, melynek görbülete sem a valóságé, sem az igazságé, a szimuláció kora minden referenciálisnak a likvidálásával veszi kezdetét.« A bullshit tehát olyan világ építőeleme, amelyben nem használható a minőség grice-i maximája. Lehetetlen elkülöníteni a hamis állításokat az igazaktól, és a valóság hiánya miatt evidenciákat sem tudunk keresni. […] A fecsegés az ember mindennapiságának létmódja, míg a hazugság és a bullshit a manipulálás eltérő eszközei; mindkettő a hatalom akarásának más-más módszeréhez folyamodik.” ¹²

Néhány (további) bullshit példa a tévés bulvár témában:

„Ha nem lennének határsértők, bizonytalan lenne a határok erőssége. A kereskedelmi televízióban gyakran tematizált devianciák, a normák és értékek túlzó, pimasz megszegése mindig állásfoglalásra, pozicionálásra készteti a közönséget. A nézők interpretálják a látottakat, esetleg megvitatják más befogadókkal, elolvassák a műsorral kapcsolatos értelmezéseket, és kialakítják a saját álláspontjukat a bemutatott normasértéshez képest. A kérdéses értékek, normák megszegését tehát azok újratárgyalása és megerősítése – vagy (ritkábban) újak kialakítása követ. A talk-show-nak tehát lehet normamegerősítő funkciója.” ¹³(Az igazi normamegerősítő tévéadás pedig az lenne, ha valódi bűncselekményeket sikerülne lencsevégre kapni és folyamatosan sugározni. De hát mi szükség van normákra?)

A magas kultúra ellenes szövegek egyik veretes példányát alkotta meg egy újságíró, egy ártatlan trombitás, Galambos Lajos (Lagzi Lajcsi) karrierjét felhasználva. Galambos Lajos diplomás trombitaművész, aki mulatós zenét kezdett játszani és e téren nagy sikert ért el médián belül és kívül egyaránt. Ő maga nem ideologizál, nem folytat kulturális harcot, a cikkíró annál inkább:

„Lagzi Lajcsi kapcsán jól tetten érhető az elit- és a tömegkultúra újra és újra kirobbanó párviadala. Az elit és a »magaskultúra« nevében fellépők kérik számon egy tömegkulturális terméken azt, aminek az soha nem is akart megfelelni.”

Valójában éppen az újságíró igyekszik a trombitást valamiféle kulturális forradalmárként beállítani, aminek amaz soha nem is akart megfelelni. Lajcsi válasza a zenéje értékét firtató kérdésre:

„Én tisztában vagyok vele. Ezt nem ismerik el zenei értéknek, nem is kell, hogy elismerjék, mert ez nem az. »Csak« a közönség hangulatát és szórakozását hivatott kiszolgálni.”

A harcos újságíró azonban nem áll le:

„A »magaskultúra« felkent papját nem érdekelheti sem anyagi boldogulása, sem a közönsége, azaz a népszerűség; az ettől elütő képlet gyanús: a valódi értéket létrehozó művész legyen szegény és magányos. Ezzel a figurával szokás szembeállítani az értékromboló-értékhiányos, a közízlést lihegve szolgáló, szenny-kultúrgyárost, többek között Lagzi Lajcsit.”

„[…] a 17. századtól kezdve a »magaskultúra« mindig is arisztokratikusan viszonyult a közízléshez, hajlamos volt elutasítani és megvetni az önfeledt vidámságot. A szabad televíziózás ezzel szemben elvezetett az önfelszabadításhoz; a médiában egyfajta szaturnáliának, rabelais-i karneválnak lehetünk a tanúi, különösen 1997 ősze, az országos kereskedelmi televíziók megjelenése óta.” ¹⁴(Csupán egy jelentéktelen ponton hibádzik az eszmefuttatás: a tévénézés nem karnevál.)

Mutatvány (show) az MTA Szociológiai Kutatóintézete tudományos főmunkatársának, a cultural studies és a birminghami iskola egyik magyar evangélistájának mértékadó cikkéből:

„[…] a többségi média provokatív módon állandóan megkérdőjelezi a nyilvánosságról alkotott régi közéleti értelmezést, és így sokkolja és állásfoglalásra kényszeríti a hagyományos közéleti kérdésekbe beleunt közönségét, ugyanakkor a társadalom konvencióitól eltérő nézőpontokat mégis feloldja és beleolvasztja a józan ész által elfogadható véleményekbe:

»A többségi hírek szerepe a szélsőségekről való beszámolókban és kommentárokban részben az, hogy segítsen azoknak, akik a középen rekedtek – a nyilvánosságnak –, hogy ezeken a teátrális eseteken keresztül végiggondolják az ügyeket« (Hartley & Green).” ¹⁵(Sajnos a „józan ész” itt már nem segít, a bullshitelés vastagjával van dolgunk.)

A sztárság „működését” elemző tanulmányból:

„Az esszencialista elitkritika úgy tekint a tömegkultúrára, mint minden kulturális jó gyilkosára, a kulturális átmenet okozta összes lehetséges baj megtestesítőjére, elkövetőként pedig a csapból folyó sztárokat, illetve az azokat előállító producereket és kereskedelmi orgánumokat, a bulvárt mint kulturális gyilkost említi. […] Bár Magyarországon a bulvárt illik lenézni, a lapolvasási és a tévénézési adatokból kiderül: a sztárság igenis működik.” ¹⁶(Mintha a „kultúra” és a „működik” szavak egymást helyettesítenék. Egyébként kiválóan „működnek” a balesetek is, ott is rengeteg bámészkodó gyűlik össze, minél súlyosabb, annál több.)

Részlet egy főiskolai pódiumbeszélgetésből, melyet 2009-ben a Tudomány Ünnepe alkalmából tartottak ¹⁷ :

„Mintha valamiféle morális pánikról lenne szó. A médiát könnyű felelőssé tenni a különféle társadalmi bajokért: a média felel a vírusos influenzáért, az emberek állítólagos elbutulásáért, az alkoholizmusért, a prostitúcióért, a kábítószerekért... Ez pedig kényelmes álláspont a társadalomnak, hiszen ha a média a bűnös, akkor kár további okokat keresni, a társadalomnak nem kell a saját felelősségét firtatnia. Azt a felelősséget, ami abból fakad, hogy e deviánsnak tekintett magatartások hátterében komplex társadalmi okok állnak – a munkanélküliség, a kilátástalanság, az iskolázatlanság és így tovább.” (Ím ígyen szóla a [magyar] társadalom tudattalanjának tudója, vagyis pszichoanalitikusa, aki egyébként médiakutató.)

A morális pánik fogalmat Stanley Cohen ¹⁸ szociológus találta ki 1972-ben, gyökerei a brit cultural studies-ből erednek, továbbfejleszése, vagyis tárgykörének bővítése Erich Goode és Nachman Ben-Jehuda szociológusok érdeme ¹⁹ . Jelentése:

„Egy csoport vagy egy bizonyos csoporthoz kapcsolódó jelenség az adott társadalom idealizált rendjét (hagyományos életmódját vagy alapvető értékrendszerét, konstruált, konszenzuális valóságát) fenyegető veszélyként tudatosul a társadalom tagjaiban. A média szenzációkeltő és leegyszerűsítő bemutatása nyomán a fenyegetést hordozó csoport könnyen azonosíthatóvá válik. A médiának ez a tevékenysége autoritatív megoldásokat sürgető közhangulatot alakít ki. A hatóságok erre az igényre törvényi szigorításokkal válaszolnak.”

Bizonyos körökben a morális pánik igen gyakran használt megjelölése (megbélyegzése) olyan többségi csoportos reakcióknak, melyet valamilyen deviancia, a csoport kultúrértékeit, erkölcsi rendjét fenyegető akció vált ki. ²⁰A fogalom nyilvánvalóan pszichopatológiai konnotációjú, és leminősítő, némiképp gúnyolódó jellegű. Jóformán csak többségi reagálásokat illetnek e flepnivel, melyet valamiféle kisebbségi provokatív viselkedés idéz elő. A magyarázatból természetesen nem hiányzik az analitikus sztereotípia:

„A deviáns csoportok ellen mobilizált közvélemény maga sürgeti a társadalmi szabályozás szigorítását, és ezzel legitimálja a domináns kultúra megerősödését és behatolását a civil szféra újabb területeire. A társadalmi félelmek és aggodalmak mobilizálása arra is lehetőséget nyújt a hatalom birtokosainak, hogy eltereljék a figyelmet a mélyebben húzódó társadalmi válságokról, melyek, ha tudatosulnának, csökkentenék az uralom legitimációját. Úgy is mondhatnánk, hogy a status quo fenntartása érdekében a hegemón társadalmi ellenőrzési kultúra abba az irányba tesz lépéseket, hogy az artikulálatlan társadalmi feszültségek olyan formát nyerjenek, mely forma nem veszélyezteti az uralmon lévők legitimációját, sőt akár annak előnyére is válhat.” ²¹

A morális pánik ideológia egyik érdekessége, hogy azt definíció szerint a tömegmédia szítja, terjeszti, ugyanakkor a tömegmédia alantassága a morális pánikok egyik fő tárgya, kiváltó oka. Ezen ellentmondás már „fejlettebb” annál, mint mikor egy elmélet a valósággal (igazsággal) ütközik, ilyesmi már rég nem téma, itt a puszta gondolkodás szintjén gubancolódik össze a folyamat, feltéve, hogy valaki gondolkodni próbál, merészel a leírtakon. Az egyik alaphiba, hogy aki a tömegmédiát erkölcstelennek tartja, az nem a tömegmédiából meríti erkölcsi munícióját, a másik, hogy a bűnnel szembeni ellenkezés nem patológiás reakció.

A morális pánik, mint „tudományos” kategória messze nincs egyedül a kultúrakritikai irányzatok terminológiájában. Hasonló (fiktív) eredettel, működésmóddal és célorientáltsággal bíró terminus technikus pl. a pszichoanalízis egyik saroktétele, az „ödipusz komplexus”, melyre Freud önanalízise folyamán bukkant rá. ²²Ennek lényege a fiú vágya apja megölésére, és anyjával való szexuális kapcsolatra, és mint ilyen, teljesen ellentmond az evolúció alapelveinek és a fejlődéslélektani kutatási eredményeknek. ²³Ellentmond továbbá a mindennapi tapasztalatnak is, hiszen a szülők és a gyerekek között jó a kapcsolat, a fiúk tisztelik apjukat, amaz pedig segíti őket, anyjukat is szeretik és leghalványabb fantáziájukban sem létesítenének vele szexuális kapcsolatot. Másik hasonló találmány az un. „autoriter személyiség”, Adorno és társai ²⁴ leleménye, melyben a „jobboldali” (antiszemita) személyiségszerkezetet alkotják meg és bélyegzik patológiásnak, kihagyva belőle minden más irányú, pl. „baloldali” autoritást ²⁵ . A morális pánik és a hozzá hasonló flepnik célja a többségi „konzervatív” társadalom értékrendjének aláásása, kvázi betegségként való megbélyegzése, hűen követve a Frankfurti Iskola szociológiai szemléletét. E „deceptive science” kategóriák, számtalan társuk mellett, egyetemi tantárgyak szerte a világon.

A magas nézettségi indexű magyarországi Győzike-show (egy roma családról készült valóságshow sorozat), és amerikai megfelelője a The Osbournes népnevelő potenciáljáról értekezvén:

„A cél nemcsak az, hogy a show megdöbbentse és a helyes, normatív magatartásra emlékeztesse a voyeur nézőt, hanem az is, hogy a középosztály családi értékeit megerősítse – amit maguk Osbourne-ék is eljátszanak a családi összetartás ritka pillanataiban. Ahogy Derek Kompare írja: »Az Osbournes vonzereje abban rejlik, hogy vagyonuk és a viselkedésük végletei ellenére a család valahogy mégis működik mint normatív, szerető egység. A végletes viselkedés és a normativitás kettősségének elsőrendű műfaji megnyilvánulása a család feltűnő, bűntudat nélküli testisége. A sorozat kendőzetlenül megmutatja, ahogy Osbourne-ék – számtalan háziállatukkal együtt – ölelkeznek, csókolóznak, birkóznak, esznek, isznak, vakaróznak, böfögnek, finganak, hugyoznak és szarnak. Elbeszélgetnek hüvelyekről, zacskókról és mellekről, és fölszedik a kutyaszart a szőnyegről. A saját testüket a takarás különböző fokozataiban tárják elénk. Kiabálnak a szomszédjaikra, ordítoznak egymással, és híresen többet használják a „fuck” szót, mint Tony Soprano«.”

„[…] a valóságjáték kétféle kívánatos eredményt hozhat. Az egyik az, hogy a rossz vagy tökéletlen egyénből jó válik. Ezt onnan tudjuk, hogy megváltozik a teste, és látható érzelmi reakciókat vált ki belőle az átalakulás. A hihetőség biztosítékát az érzelemkitörés, a sírás, a nevetés, a káromkodás, az ölelkezés jelenti. A jó egyén, aki a közösségnek ezen túl felelős tagja lesz, ezennel megfelel a középosztály erkölcsi normáinak. A reakciók fordulópontokat jelentenek, amelyek az egyéni erkölcsi javulás kezdőpontjait mutatják a nézőnek.”

A „tudományos” elemző a cikkben a magyar nemzeti cigányellenesség „ragadozó” típusát egy, a Győzike-show honlapjáról vett fórumbejegyzéssel példázza, melynek szerzője akár ő maga is lehet. A bejegyzés kapcsán pedig így elmélkedik:

„Különösen illik a Győzike elleni rasszista támadásokra Appadurai ²⁶ Freudtól kölcsönzött kifejezése, a »kis különbségek nárcizmusa«. A cigánygyűlölet ki nem mondott másik oldala a narcisztikus öngyűlölet. Amikor Győzike külföldre utazik például, egyszerre megszűnik roma lenni, és egyszerűen csetlő-botló magyar turistává válik a helyiek szemében, akikkel a magyar néző legalább részlegesen kényszerül azonosulni. […] A romaság csak belülről, a kollektív magyarság keretein belül mutatkozik meg, és csak mi, magyarok vesszük észre és nagyítjuk ki (vagy találjuk ki?) a jellegzetességeit. Kívülről Győzike a magyar nemzetet képviseli, amelyben romák és nem romák mások számára megkülönböztethetetlenek.” (Való igaz, ahol valakit nem ismernek, ott nem ismerik, legalábbis addig, amíg nem ismerik.)

„A nemzeti értékeket hagyományosan az értelmiség hordozza és gondozza. Nem elrugaszkodott tehát a feltételezés, hogy Győzike bűnbakszerű vesszőfuttatásában egyfajta osztályszorongás is szerepet játszik. Ahogy Császi Lajos mondja, a magyar (és tágíthatunk: posztszocialista) kultúrkritika ragaszkodik a hierarchikus és paternalisztikus hagyományaihoz. Ez kitűnik számtalan megnyilvánulásból, amely igyekszik újrahúzni az elhalványuló határvonalat a jó és a rossz, az értékes és az értéktelen kultúra közt, illetve azok közt, akiknek megbízható az ízlésük és erkölcsi érzékük, illetve a nézők többsége közt, akik hajlandók az RTL Klub szennyfolyamában fürödni estéről estére.”

„A kereskedelmi televízió kétségtelenül meghatározó tényező a hagyományos nemzeti értékrend posztszocialista összekavarodásában. […] A nemzeti értékek miatti aggodalom viszont könnyen normatív szemellenzővé merevedhet, és elhomályosíthatja a potenciális tanulságokat, amelyeket a kultúra változásaiból lehet levonni.” ²⁷(Ezek szerint a szerző ismeri a normatív szemellenző létét, talán ha az önismeret fogalommal is megismerkedne, nem publikálna efféle szövegeket.)

A kultúra fogalom lényegében két formában használatos: jelenti az értékteremtést és magát a létrehozott értéket (de nem az értékek [tömeges] használatát, mert az a civilizáció), valamint jelenti az antropológiában egyes közösségek létformájának egészét. Latin eredetijében még a növénynemesítéssel kapcsolatban használták (agricultura – földművelés), illetve Cicero nyomán a lélek kiművelésére. Az értékekre vonatkozó kultúra fogalom, csakis a „magaskultúra”, mint viszonyítási pont (etalon) beleértésével, tartalmazásával értelmes. Az emberi tevékenységek, produktumok ugyanis rangsorba, hierarchiába, értékrendbe rendeződnek, nem ideológiai, hanem érzelmi alapon, vagyis természetesen, minthogy mindannyian átérezzük az emberi képességek és teljesítmények különbözőségét, lévén mindannyian emberek. A magas kultúra az emberi teljesítmények legjavát, felső határát jelöli, amire csak kevesen képesek, és amely teljesítménnyel való találkozás mindnyájunkban a tisztelet, csodálat érzését kelti. Az emberi teljesítmény legalját is viszonylag kevesen „művelik”, ám ilyesmire bárki képes, aki elengedi a fékeit. A magas kultúrát tehát kritika nem illetheti. Aki a kultúra abszolút értékességét kérdőjelezi meg, az emberi lényt magát kezdi ki. Minthogy azonban a kultúrakritikus is ember, az efféle tevékenységet nem tekinthetjük normálisnak. Ha a kultúra követendő mértékének a középszert (a tévé show-kat illetően ez eufémizmus) tesszük meg, ahogy ez a kritikai kultúrakutatók médiaelemző szövegeiben szokásos, akkor egy kulturális „halálspirálba” ²⁸keveredünk. Ebben a rossz forgásban a kulturális teljesítmény követelménye, minthogy nem az abszolút legmagasabb szinthez köttetik, minden körben valamivel alacsonyabb színvonalra áll be, ami tegnap középszer volt, az ma etalon, ami ma középszer az holnap etalon stb. Ez a „halálspirál”-menet jól nyomon követhető a televíziózás kultúrtörténetében.

A fent bemutatott bulvárelemzések nem tartozékai a bulvár jelenségnek. A szórakoztató média önmagában egészleges és öntörvényű rendszer, egyetlen célja a média mint üzlet általi nyereségtermelés. Ezen irányultságának határt szabnak a médiatörvények, és a fogyasztói ízlés. A jó értelemben vett bulvár a kultúrával csak véletlenül és vétlenül találkozik, nincs kulturális célja, és nem is kell tőle ilyesmit elvárni. Az alantas bulvár, mint pl. a tévé show-k viszont romboló hatást gyakorolnak, de nem elsősorban a kultúrára, hanem a fogyasztóinak életminőségére, kiszorítva a szórakoztató médiahasználatból a magasabb színvonalú produkciókat. A kritikai kultúrakutatók által képviselt bulvárideológia utólagosan csatlakozik a bulvárra, aminek egyébként nincs szüksége sem filozófiára, sem tudományra, sem ideológiára. A tévés bulvár azonban olyan mélyen ereszkedik az alantasságba, hogy megideologizálásával komoly kulturális rombolást lehet véghezvinni. Ezen mesterkedik az ún. birminghami iskola (is).

A magyar kritikai kultúrakutató birminghami teoretikusok két, alaposan kielemzett televíziós üdvöskéje, a Mónika-show és a Joshi Bharat ez év nyarán befejezte létét. A megszűnés a fent már említett cigányokkal való visszaéléseket követően, és az ORTT szankció elmaradása mellett történt meg. A megszűnésről beszámoló cikk záró bekezdéséből:

„A lényeg: a két műsor bedobta a törölközőt. Talán véletlen, hogy ez a pillanat egybeesett a kormányváltással […]” ²⁹

A Mónika végét április 1-én jelentette be az RTL Klub, a Joshi megszűntét egy héttel később tudatta a TV2. A parlamenti választások április 11-én és 25-én zajlottak. De hát mit számít ez? A lényeg, hogy a szöveg elhangozzék, nem baj, ha kiderül, hogy nem igaz. Ez a szuggesztivitás törvénye.

¹ Magyar Nagylexikon. Akadémiai Kiadó 1995.
² Jenei Á.: Kereskedelmi televízió és demokrácia. Médiakutató 2005 ősz. Lábjegyzet: „A tabloid az 1900-as évek elején Angliában az átlagnál kisebb méretű, utazás, várakozás közben könnyebben forgatható újság, amelyet az utcán árultak. A fogalom tehát a méretre utal. Nálunk az árusítás körülményeire vonatkozó kifejezés (»bulvárlap«) terjedt el, de annyi negatív konnotációval bír, hogy inkább az értéksemlegesebb tabloidot célszerű használni. A televízió tipikus tabloid musorai a talk-show, a valóságshow, a tájékoztató és szórakoztató elemeket vegyítő infotainment, a mediatizált vitafórumok, a szappanoperák. A sor folyamatosan bővülhet.”
³ Jenei Á.: Neotelevízió: válság vagy megújulás? Médiakutató 2006 tavasz. Vita részlet: „A »neotelevízió« kifejezés Umberto Eco nevéhez fűződik, aki egy 1983-ban született írásában (Trasparenza perduta, magyarul: A már nem átlátszó képernyő) az olasz televíziós piac liberalizálásának következtében átalakuló televízió sajátosságait foglalja össze, és az új televíziós modellt nevezi így.”
⁴ Pethő B.: Media Moralia. In: Uő: Határjárás Posztmodern Végeken, Platon Budapest 2006. 99.o..
⁵ Jenei Á.: Több, mint kukkolás. Médiakutató 2002 tél.
⁶ Hankiss E.: Édenkert és júdáscsók. A Big Brother-jelenségről. Népszabadság 2003 02. 08.
⁷ Haulis Z.: A televíziós műsorformátumok természete a Friderikusz-show elemzése alapján. Médiakutató 2006 tél.
⁸ Neotelevízió: válság, vagy megújulás? Médiakutató 2006 tavasz.
⁹ Síklaki Istvánról van szó. Idézet egy 2006-os („őszödi év”) internetes beszélgetésből, melyben őt kérdezgették: „Gyurcsány Ferencről mit tudunk megállapítani? - Így messziről nézve egy ambiciózus energiabomba, meglepően jó kedéllyel tűri a gyűrődést. Ha megtanul néha egy kicsit rálépni a fékre, akkor nagyon sikeres lehet. - És Orbán Viktorról mit tudunk? - Határozottan változik, ő is egy ambiciózus energiabomba volt, de talán túlságosan rálépett a fékre. Viccet félretéve, nagy problémát okoz neki, hogy teljesen egy személyben vezet. A szociálpszichológia szerint az ilyen típusú, karizmán alapuló, szűk körű vezetés előbb-utóbb katasztrófát okoz. - Hogyan lehet észrevenni, ha valaki hazudik? - Elég könnyen, ha az ember tudja, hogy mire kell figyelni. A legtöbb ember megtanulta a pókerarcot, de nem tanulta meg a pókerlábat, a pókerhangszínt és hasonlókat. Ha valaki hazudik, akkor izgul, és ezt elárulja az olyan viselkedése, ami felett nem tanult meg uralkodni.” http://www.origo.hu/vendegszoba/tudomany/20060621siklaki.html?pIdx=1 (letöltés: 2010-09-26)
¹⁰ Császi L.: A televíziós talk show története és műfaji sajátosságai. Médiakutató 2008 tavasz.
¹¹ Frankfurt, Harry G.: On Bullshit. Princeton University Press 2005.
¹² Kollár J.: A bullshit-ontológia kreatív rombolása. Médiakutató 2009 nyár.
¹³ Jenei Á.: kereskedelmi televízió és demokrácia. Médiakutató 2005 ősz.
¹⁴ Szabados P.: Karnevál a médiában. Médiakutató 2005 ősz.
¹⁵ Császi L.: Médiakutatás a kulturális fordulat után. Médiakutató 2008 ősz.
¹⁶ Munk V.: Sztárság, elméletben. Médiakutató 2009 tavasz.
¹⁷ Lásd: 26. lábjegyzet.
¹⁸ Cohen, S.: Folk Devils and Moral Panics: The Creation of Mods and Rockers. Oxford: Blackwell 1972.
¹⁹ Goode, E, Ben-Yehuda, N.: Moral Panics: The Social Construction of Deviance. 2nd. Edition: Wiley-Bleckwell Publishing Ltd, Oxford 2009 (1e: 1994).
²⁰ Kitzinger D, László M.: A morális pánik motívumai egy magyarországi mozgalomban. A Nagycsaládosok Országos Egyesületének kampányai. Replika 40.sz. 2000 júl. Részlet a bevezetőből: „Magyarországon egyelőre még nem a morális pánikok nyelvén folyik a társadalmi problémákat tárgyaló közbeszéd. Számos jegyében azonban határozottan fellelhető a jelenség. Elég csak a romák és a bűnözés kapcsolatára, a népességfogyás magyarázataira, a fiatalok kábítószer-fogyasztására, a futball-huliganizmusra, a magyar kulturális sajátságok fenyegetettségére vagy a fiatalkori bűnözés nagy visszhangot kiváltó eseteire gondolni. Valamennyit dúsan körítik az erkölcsi nívó romlásának, a széteső családok felborult értékrendjének képei. A hanyatlás témája furcsa módon makacsul tartja magát egy olyan sikeres korszakban, amilyet társadalmunk már nagyon rég nem ért meg. A liberalizációnak, a gazdasági átalakulásnak s az ezzel járó átrétegződésnek azonban megvan az ára, és azok is jelen vannak, akik ezt nem akarják megfizetni.” (A nagycsaládosokról van szó.)